Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 543.

543.

Hosszútávon szoktunk a lélekre nézni,

valami megfejthetetlen mélység felé,

hogy életegész teljesítményét méri:

tőle várható örökkévaló remény.

Imával a lelkünk istennel beszél,

ki értünk a világba beavatkozik,

hisszük, hogy életünk angyal-kottát zenél,

ha a jótól az ördög el nem tántorít.

Bár ezeket inkább csak magunkban valljuk,

gondot okoz megragadni igaz hitünk:

félünk, a boldogságunkat elszalasztjuk,

ha a földi jókra rá se hederítünk.

Nohát, mindez igencsak másképp működik

valósággal, látszik még: a vallás rémség

volt közelmúltig, hogy babona költözik

belénk, elavulttá válunk Istent félvén.

Fordulathoz elegendő múltba nézni,

ha hiteles lenne tudományos képünk,

de történetírás ellenkezőt végzi,

megalázza közben egyetemes népünk.

Kinek a lelkéhez így nem jutunk közel,

hogy annak tartalmát magunkévá tegyük:

sajátunkká téve tapasztalat-tömeg

nem válna mítosszá, hogy azt tényként együk.

Mert a lélek szellem volt minden időben,

ma is eme közegben élünk társakként,

gondolat-élmény tesz boldoggá, de bőven

van belőle, fizet végtelen vágyakért.