Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 543.
- szilajcsiko
- 2022. júl. 15.
- 1 perc olvasás

543.
Hosszútávon szoktunk a lélekre nézni,
valami megfejthetetlen mélység felé,
hogy életegész teljesítményét méri:
tőle várható örökkévaló remény.
Imával a lelkünk istennel beszél,
ki értünk a világba beavatkozik,
hisszük, hogy életünk angyal-kottát zenél,
ha a jótól az ördög el nem tántorít.
Bár ezeket inkább csak magunkban valljuk,
gondot okoz megragadni igaz hitünk:
félünk, a boldogságunkat elszalasztjuk,
ha a földi jókra rá se hederítünk.
Nohát, mindez igencsak másképp működik
valósággal, látszik még: a vallás rémség
volt közelmúltig, hogy babona költözik
belénk, elavulttá válunk Istent félvén.
Fordulathoz elegendő múltba nézni,
ha hiteles lenne tudományos képünk,
de történetírás ellenkezőt végzi,
megalázza közben egyetemes népünk.
Kinek a lelkéhez így nem jutunk közel,
hogy annak tartalmát magunkévá tegyük:
sajátunkká téve tapasztalat-tömeg
nem válna mítosszá, hogy azt tényként együk.
Mert a lélek szellem volt minden időben,
ma is eme közegben élünk társakként,
gondolat-élmény tesz boldoggá, de bőven
van belőle, fizet végtelen vágyakért.
Comments