Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 547.

547.

Tegnap eszembe ötlött, miket írok én,

mert tagadhatatlanom napi író kéz,

s mivel semmiképpen nem vagyok irokéz,

mindenképpen ebben valami más ok él.

Posztumusz kötet bemutatóra mentem,

onnan is jövő gondolatom mentem,

társaimmal hosszan beszélgettünk menten,

Pesten történt az eset, a Duna-menten.

A más ok, természetesen nem láng-, de ész,

amire manapság kíváncsiság kevés,

ezért lehet nyerő rímesbe tevés,

sokat segít, ha a költői kép merész.

És hát ott van még a kedves verséneklés,

vagy csupa vidámság, vagy éppen vezeklés,

kellemes dallam áthidal ritmus-nyeklést,

nem baj, ha látunk érzelmekbe menekvést.

Sőt, mozgóképpel még nagyobbat kaszálhat

figyelemből, aki a gép mellé állhat:

leadhat jelenetet percenként hármat,

vagy színes képekből kavalkádot vághat.

Aláfestőnek meg itt az én szövegem,

ha mondják, nem kell hozzá a szemüvegem,

hisz képeket messziről jól látsz, öregem,

ez lehet siker-képlet, hogy mi fán terem.

Nem mindegy, hogyan kezded s folytatod kikkel,

olyan segítsen, kiben a jó mag kikel,

minden ötletedre azt mondja, very well,

képzletetek elég magasra ível.

Közben a gondolat maradjon fapados,

amúgy sok fennkölt költő egymásra tapos,

hamis vád, hogy egyszerűség üres, lapos,

csak ha megértettek, lehetsz te divatos.

Ide a végére kerülhet a lényeg,

népdalok mellé néptanok kellenének,

fülbemászó is legyen, mint virágének,

látvány mutatványa ember-dicsőségnek.