Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 547.

547.
Tegnap eszembe ötlött, miket írok én,
mert tagadhatatlanom napi író kéz,
s mivel semmiképpen nem vagyok irokéz,
mindenképpen ebben valami más ok él.
Posztumusz kötet bemutatóra mentem,
onnan is jövő gondolatom mentem,
társaimmal hosszan beszélgettünk menten,
Pesten történt az eset, a Duna-menten.
A más ok, természetesen nem láng-, de ész,
amire manapság kíváncsiság kevés,
ezért lehet nyerő rímesbe tevés,
sokat segít, ha a költői kép merész.
És hát ott van még a kedves verséneklés,
vagy csupa vidámság, vagy éppen vezeklés,
kellemes dallam áthidal ritmus-nyeklést,
nem baj, ha látunk érzelmekbe menekvést.
Sőt, mozgóképpel még nagyobbat kaszálhat
figyelemből, aki a gép mellé állhat:
leadhat jelenetet percenként hármat,
vagy színes képekből kavalkádot vághat.
Aláfestőnek meg itt az én szövegem,
ha mondják, nem kell hozzá a szemüvegem,
hisz képeket messziről jól látsz, öregem,
ez lehet siker-képlet, hogy mi fán terem.
Nem mindegy, hogyan kezded s folytatod kikkel,
olyan segítsen, kiben a jó mag kikel,
minden ötletedre azt mondja, very well,
képzletetek elég magasra ível.
Közben a gondolat maradjon fapados,
amúgy sok fennkölt költő egymásra tapos,
hamis vád, hogy egyszerűség üres, lapos,
csak ha megértettek, lehetsz te divatos.
Ide a végére kerülhet a lényeg,
népdalok mellé néptanok kellenének,
fülbemászó is legyen, mint virágének,
látvány mutatványa ember-dicsőségnek.