Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 549.

549.

Már a Napom lemenőben, de még tüzet

rakok a felhőben, bár nem akarattal,

hanem végösztönnel, mi addig hajt, űzet,

hogy végrendeletszerűt mondat a dallal.

Ha ez kis túlzás is, van egy olyan érzés

őserő múltán, mi eddig visszaköszönt,

ha hosszú munka után jött csak el értés,

ma már közölni kell, mi eddig csak gyötört,

kínzott, hogy pontosan egyezik-e igazsággal,

ami eredményként felmerült számomra,

vitatkozva múltból maradt híradással,

most még azt is merem, mit csak találomra

kerestem ki, leltem meg talányok közül,

miket megfejtendők közt célként kitűzött

a sors felém, magam és nemzetem körül,

s hidegen hagy, hogy lesznek akörül zűrök,

mit kötelességem – lelkiismeretnek

megfelelve – mindenki tudomására

hoznom, legyek bár közöny-égett eretnek:

ez legyen utókor figyelmének ára.

Emberek elejeként éltek őseink

és feltalálták jótéteményeinket,

nagy feladat megőrizni e kincseink,

és még emelni is az emberség-szintet.

Istenné váltak ők ma élők számára,

mindentudó–mindenható elevenség

árad belénk, hol jóság és szépség tára

múlhatatlan lelket egyesítő fenség.