Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 555.

555.

Megint egy nap, megint egy lap, rejtett ritmus

hajt előre, avagy hátra, látható vagy

láthatatlan folyamatokat üressé

vagy teltté tevő történést, buktató nagy,

vagy parány jelentéktelen ügyet, dolgot,

esetet, tapinthatatlan kötelékek

hálóját mozgatva, mindig oly irányba,

hogy megtegyek vagy elvessek cél-féléket.

Kikerülhetetlen kapcsolatot érzünk

életünk minden egyes pillanatában

éledezni vagy hervadozni környezet

emberi és tárgyi vonatkozásában,

mert úgy élünk, állunk a világban benne,

mint a nád a vízben szélben hajladozva,

áramlást követve, vagy csapjuk a vizet,

s fújunk levegőt tűznek szelet okozva.

Egyet nem szoktunk: megállni merengeni,

még a pihentető kikapcsolódás is

tevékeny testedzés, séta, kirándulás,

alvást kérne, s nem unalmában, ki ásít.

Alig van, ki törődne térrel, idővel,

amint a természet ereje sem ismert

forrású, bár mindig akad olyan erős

hitetlen, ki kizárná ebből az Istent.

Ha bölcselet életlendületig jutva

ad magyarázatot: lelket tulajdonít

köveknek, akkor marad a régi nóta,

hogy sajtból van a Hold, mire kutya vonít.