Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 584.
- szilajcsiko
- 2022. aug. 25.
- 1 perc olvasás

584.
Micsoda párhuzam: hegykopás életünk;
hogy teljes kifejlődésünk után fogyunk
halálunkig, ahogy a felgyűrt csúcsokat
örökké zúzza porrá szél, erózió.
S amint a völgyekben dús televény virít,
nekünk is van olyan jó időszakaszunk,
amikor teljes erőnkkel rendelkezünk,
termésként utódokat s találmányt hozunk
világra és világnak, s mielőtt végleg
elhalunk, hanyatlást élünk meg csendesen,
úgy közelítve gondolattal a létet,
hogy kezdetté váljon kiteljesedésünk.
És a hasonlat ennél is többet takar,
mert ahogy folyók eleinte hegylábat
kerülgettek s mára hegyderékig érnek
a síksággá tömörült törmelék földek,
úgy embernemzedékek hosszú sora
töltötte tudással szakadékjainkat,
ahová eleinte hamar zuhantunk,
s mi már biztos talajt érzünk lábunk alatt.
Olyannyira, hogy szinte megfeledkeztünk
erről a hosszú, nehéz alapozásról,
s mintha a táj is mindig ilyen lett volna,
minket is kész alakban teremtett Isten –
vélelmezzünk inkább, hogy ne kelljen szembe
nézni kemény valósággal, hogy kő porlad
és válik talajjá, s értelmet gyullasztván
váltunk emberként végtelenség rabjává.
Comentarios