Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 584.

584.

Micsoda párhuzam: hegykopás életünk;

hogy teljes kifejlődésünk után fogyunk

halálunkig, ahogy a felgyűrt csúcsokat

örökké zúzza porrá szél, erózió.

S amint a völgyekben dús televény virít,

nekünk is van olyan jó időszakaszunk,

amikor teljes erőnkkel rendelkezünk,

termésként utódokat s találmányt hozunk

világra és világnak, s mielőtt végleg

elhalunk, hanyatlást élünk meg csendesen,

úgy közelítve gondolattal a létet,

hogy kezdetté váljon kiteljesedésünk.

És a hasonlat ennél is többet takar,

mert ahogy folyók eleinte hegylábat

kerülgettek s mára hegyderékig érnek

a síksággá tömörült törmelék földek,

úgy embernemzedékek hosszú sora

töltötte tudással szakadékjainkat,

ahová eleinte hamar zuhantunk,

s mi már biztos talajt érzünk lábunk alatt.

Olyannyira, hogy szinte megfeledkeztünk

erről a hosszú, nehéz alapozásról,

s mintha a táj is mindig ilyen lett volna,

minket is kész alakban teremtett Isten –

vélelmezzünk inkább, hogy ne kelljen szembe

nézni kemény valósággal, hogy kő porlad

és válik talajjá, s értelmet gyullasztván

váltunk emberként végtelenség rabjává.