Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 595.

595.

Kik mondják, sem hiszik, hogy a világ lélek,

mintha nem fognám fel, hogy én bizony élek,

olyan a mindenség, ha nincsen alapja,

mint fej nélküli lovas, de van kalapja.

Megtanultunk elégséges alaptörvényt,

s tudományunk megmagyarázza az örvényt,

tudjuk kezelni az atommaghasadást,

de eszünk küszöbön bukik el haladást.

Olyan a látszat, mint átlépni árnyékunk,

pedig érvadatot minden rezdülés nyújt,

annak mérni tudják majd’ mind hullámhosszát,

kik kétszer álltak sorba, hol az észt osztják.

Sőt, már azt is tudjuk, amit nem tudhatunk:

magunkon kívülről ítéljük meg magunk,

s hogy nem levethető az okság-szemüveg,

sem nem a térnek elkeresztelt szemüreg.

Elmúlt nemlétét semmi nem igazolja,

jövőt szülő idő rejtett szorgos szolga,

hirtelen pattan át jelenbe mint világ,

testté csokrosodó számolatlan virág.

És a megrendelő szándék elrendezi,

miből mennyi, mettől meddig, berendezi

életünket könnyű és nehéz feladat,

kíséri segítőn önálló akarat.

Mindkettőt azonos szellem irányítja,

létezés valóságát egymásra nyitja,

miáltal legkisebből lesz a legnagyobb,

világosult fénye Nap-termésként ragyog.