Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 659.

659.

Világelvek képe hamarabb költözött

elménkbe, mint hogy kifejezést nyert volna,

ezernyi adódó tényvalóság között

járva, nyelvünk hegyére került mint szolga.

Mert ha már kimondtuk, birtokoltuk elvben

azt az összefüggést, ami ismétlődött,

de a világegész védelmére kelten

feltárult végtelenség nem mondott csődöt.

Hanem egyre tágult megismerés köre,

mert a képi világ táplálta emlékkel

bekapcsolódott az érzékek öröme,

testi seb fájdalma együtt járt a vérrel.

Ismerősünkké lett mind nagyobb terület,

hegyen-völgyön, síkon mutatkozó sereg,

állat és növényként évszakonként szülött,

s életünk levele öregen lepereg.

Befelé fordulva ismertünk magunkra,

de máig szégyenlősen beszélünk róla,

tettünk is csupán példaként soroljuk, ha

szükséges: gyermekünk hallgasson jó szóra.

Olyan nyelvet örököltünk és használunk

– az úton egymással karöltve haladva –,

amely kijelöli saját állomásunk,

honnan érvényes ránk égiek hatalma.

Mert a gondolatkép most már örök élet,

sikerességünk gyakorlatát vezérli,

szavaink kincsestára képzeletté lett,

létrehoz minden célt, ki világunk érti.