Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 699.

699.

Naponként, évenként számítjuk a naptárt,

mint mikor idővel rakjuk meg a kaptárt,

látjuk nyüzsgését épp olyan alakzatban,

mint történtet lezáró szemfödél kattan.

Két fontos szeglete van a valóságnak,

helye mozgó eseménynek, álló tárgynak,

nehéz ezeket összebarátkoztatni,

mindnek vele azonos szerepet adni.

Az még csak hagyján, hogy tiszteljük az élőt,

emberszámba vesszük a szóval beszélőt,

de tárgyak megszemélyesítését nehéz

kezelni és szellemét: cáfolni merész.

Mert a ragaszkodás az elképzeléshez

nem hagy kételkedést, vitatva nem kérdez,

hová vezetne, ha semmiben nem hinnénk,

mondják, értelmünket bomlottságba vinnénk.

Pedig jó orrunknál sokkal tovább látni,

a messzeséget időben is feltárni,

de nemcsak előre, hátra is a múltba,

lehet, üdvösségünk hogy majd ezen múlna.

Forrásvíz legtisztább, a patak már szennyes,

eltitkolt seb feltárva méreggel gennyes,

tömeggyilkosság révén-árán nyert béke

nem jövő záloga, elvesztett reménye.

Embertermészetünk egyesült világa,

magába olvasztva minden igaz ága,

most már számba veheti teljes egészét,

meg- és elismerve hű alkotó részét.