Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 704.

704.

A homokóra pergés életünk végén

szűnik meg, akkorra alul lesz a múltunk,

mi születésünkkor teljesen felül volt:

e képhez most szemlélete végett nyúltunk.

És ami ebben érdekes-bizonytalan,

hogy csak hozzávetőlegesen ismerjük

a számunkra kimért időmennyiséget,

vagy mi ugyanaz, hogy milyen gyorsan perdül

tova, át életünk tengerén kis hajónk,

a mi esetünkben, milyen szűk a szája

vagy tág az időkapunak, hol áthalad

eseményeink sora, belépve mába,

hol a jelenvalóságunk a mérvadó,

szétzúzza apróra a hegynyi akadályt,

minek örülünk, de ezzel múlt idő lesz,

ha túl vagyunk rajta, túlléptük a határt

jelen és jövő közt, aprópénzre váltva

túl nagy falat kívánalmat elvárásban,

mindig egyensúlyban tartva a mérlegen,

vízszintesre állított homokórával.

Mert ez legfontosabb: pillanat öröme,

hogy milyen sok van előttem, mikor kevés

mögöttem, és fordítva, mennyi megtörtént

velem, mikor ami még hátra van, kevés.

Mindennek egyéni kerete kitágul:

kis- és nagyközösség sorsa beépülhet

történelemként megélt emberdrámába,

rossz jóra fordulhat, csúnya megszépülhet.