Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 719.

719.

Nem szedünk találkozáspótló tablettát

egyelőre, s bár a telefonhívás ügyes

megtévesztés, sőt már képhívás ellát

egymásig, érintés nélkül szívünk üres.

Régen átjárhattunk egymás udvarára

játszani csapatostul, vagy olyan helyre,

ahol nem láttak a felnőttek, lombvára

volt rejtett létünknek, egyesülést nyerve.

S az iskolapadban az osztály fegyvere

a közös hang: lárma vagy szépdal éneklés,

a lég még csendben is nyüzsgéssel volt tele,

mert a délutáni hadmozgást terveztük.

Majd beléptünk kötelességteljesítés

kapuján, hol már nem babra megy a játék,

és alig támadt egymáshoz közelítés,

külön-külön harcban irigyelve másét.

De nem kellett volna feltétlen így lenni,

viszont lépcsőzetesen jött le elnyomás,

csakhogy ne tudhassunk közös célért tenni,

elmaradt fejlődésben nem volt látomás.

S bár a múlt század végén kimásztunk ebből,

ám nem volt meg bennünk új világhoz rutin,

máshoni érdektől véreztünk több sebből,

s a rendszerváltásunk elbukott a mutyin.

Így már se benn, se kinn nem vagyunk igazán,

szervezvén lelkünknek különutas módját,

magunkat tükrözve mások igaz arcán,

fejtjük valós, hasznos találkozás kódját.