Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 724.

724.

Amikor kezdetről és végről beszélünk,

legtöbbször messze járunk a tudománytól,

mert ott legnehezebb pontosat mondani,

hosszú folyamatban születés s halálról.

Valami párhuzamot találunk ekkor

az emberiség és földtörténet között,

feltétel volt dús növény és állatvilág,

ha ide ember nem máshonnan költözött.

Magunkról beszélünk már a kezdetektől,

sőt alkatrészként hozzánk vezető útról,

ahogy a napfényből erőt nyert a növény,

s táplálékkal szolgált mint végtelen kútból

a magasabbrendű mozgékony világnak,

olyan nagy felfoghatatlan változatban:

számbavételére értelmünk is kevés,

melyet kialakított szellemi katlan.

Ezért aztán a világ történéseit

nálunknál magasabb rendűhöz kötöttük,

mert olyan bonyolultság van elrendezve,

hogy csak Isten igazodhat el közöttük.

S ekkor így a gondozóból teremtő lett,

képzelet határaként ránk erőltetve,

és az ember játszótársnak lett gondolva,

Istent szolgálja: legyen neki jó kedve.

Pedig ő bennünk van minden vallás szerint,

nem kell tovább őket félreértelmezni,

nem is találjuk a kezdetét és végét

a világnak: ki keresi, eszét veszti.