Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 736.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
736.
A szellem a tőke, s a tudás a kamat,
a lélek számára egyik se nagy falat,
úgy töri át az ismeretlent, mint falat
tiszta ész dárdája, és diadalt arat.
Hites bátorságból meríti az erőt,
a kétely támadásait visszaverőt,
olyan újdonságot, mi rázza a velőt,
szükségszerűségből előnyöket nyerőt.
Sosem gondolunk rá, hogy mi a gondolat,
mert a beszédünk ötleteket mondogat,
mik elkülönítik a valóságokat
elvi képmásuktól, mit elmével fogat.
Csak akkor ugrik be valami szokatlan
és elsőre teljesen felfoghatatlan,
amikor a öröklődésről bekattan,
hogy a kettőt összefőzi, mint üstkatlan.
Azaz a tulajdonság nem másolható,
mert nem különbözik az adó és kapó,
ugyanonnan jön a légy és a légycsapó,
gyerekjátékban a kavics neve kapó.
S ahogy a világ durva darabokból áll,
óriási Nap-tömeg kis bolygókat lóbál,
rendszerük megrekedt vonzó- s taszítónál,
s mi eszünket vesztjük őket alkotónál.
De ha mögé nézünk tapintott felszínnek,
és majd előjönnek sosem látott színek,
felbukkannak róluk maguktól a hírek,
s megjelennek aztán Isten arcán pírek.
Nem tudjuk már úgy tekinteni az élőt,
minek léte túlszárnyalná a nem élőt,
ezzel kiűzhetjük magunkból a félőt,
világrengést keltve, végtelent elérőt.