Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 767.

767.

Van az, aki elmélyülést úgy gyakorol,

pontosan nem ismerve a szerkezetét

a szellemi tevékenységnek, nem látja,

hogy keresi ezzel a dolgok lényegét,

de nem lép ki sem önmagából, sem közben

a világból, hanem a gyökerekig hatol,

szerencsés, jól kivitelezett esetben,

oly állapotban, hogy már nem ötöl-hatol,

de mer egyetemes elvekre gondolni,

azokból rakva össze létünk alapját,

és nem valami földöntúliban lebeg,

hanem eszmei erő adja izgalmát.

Mindenki emlékszik, amikor gyerekként

először megtudott egy nagy igazságot,

mennyire is örült, hogy részese lehet,

ha jó volt, s szomorúan látott gazságot.

Aztán megtanultunk érzelemmentesen

nézni dolgokra, hol elfogultság árthat,

de ez sosem jelentett semlegességet,

ami utóbb közömbösséggel alázhat.

Hanem elkötelezettségünk szüntelen

előmozdítja emberségünk érvényét,

éspedig méltányosságot nem feledve,

szigorú elvekkel pányvázza élményét.

Mert minket a szellem oly forrásként táplál,

minek mi vagyunk a hajszálgyökerei,

mennél átfogóbbá pumpáljuk magasát,

annál inkább leszünk Isten gyermekei.