Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 786.

786.

Többet mond-e a tükör a valóságnál?

Többet mondhat, már azzal, hogy megismétli,

mert olyan oldalára is rávilágíthat:

nélküle a létét saját maga kétli.

Még inkább, ha emlékképeket összead,

s körbejár fogalmilag lehetőséget,

hogy már olyan teljességet megragadjon,

ami felfoghatóvá teszi a létet.

Lemenve a legparányibb gépek felé,

bizonyossá lesz, hogy azon túl is vannak

összefüggő részek a semmi határán,

csakhogy ellentmondanak majd’ minden tannak.

Ugyanez szól a csillagok irányából,

ahol nem működik elemi finomság,

olyan erők fitogtatják hatalmukat,

hozzájuk képest a mennydörgés csak kontár.

S ki kell mondani, hogy olyan szigorú rend

uralkodik a világon, mely felülmúl

minden önamgától való elképzelést:

megrekeszti szellemünk, mely így belül dúl.

Belül dúl-fúl és kívülre kívánkozik,

végül ama rendbe belekapaszkodna,

minthogy a nemlétet tenné oly törvénnyé,

hogy saját elmúlását mindennek adja.

De oly szigorú a létrend felfogva is,

de még inkább felfoghatatlanságában,

hogy nem hagyja szerephez jutni a semmit,

bár fáj rá fogunk ész-vakságunk poklában.

Így kap főszerepet említett tükörünk,

mert a kettőzéssel magát kivonhatja

testi valóságból, de lebeg szellemi,

és a mindenségnek is az lesz alapja.

Csakhogy, az káprázat, hogy kívülre jutunk,

ha belsőnkben alkotottat tovább viszünk

minden határon túlra, mert benne marad,

ahol keletkezett, mást hiába hiszünk.