Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 811.

811.

Leejtett, levert és összetört tárgyakra

nem túl soká emlékezünk, pótolhatjuk

újakkal, még jobb eszközökkel: hatékony

kínálatával szűntelen furakodó

ág a kereskedelem, nem tagadhatjuk.

Elvesztett szeretteinkkel, megfeneklett

szívügyünkkel, vágyainkkal nem így vagyunk,

őrizzük lelkünkben őket elevenen,

valahogy azonosságot érzünk velük,

oly követelménynek, mit fel sosem adunk.

Mert gondolatvilágunk messze túlterjed

közvetlenül érzékelteken: gyökeret

eresztettünk a múltba, onnan tápláljuk

elődök által megszenvedett, kiművelt

bizonyosságainkat, alakjuk kerek

egész, nem szorul kiegészítésre sem,

mert elégséges alapon alakult ki,

„elkerülhetetlen volt az a háború”,

történetekben szokták nekünk mesélni

gyerekkortól, hogy „képben legyen az úrfi”.

Akkortól törekszünk, előbb képzeletben,

a jövőnek megfelelni, onnan nézve

életünkre, a hozzá vezető útra

vargabetűkkel, bizonytalanságokkal

lépni, a felnőttség csodáit elérve

válni emberré igazán, derékhadhoz

tartozva működtetni népet, országot,

meghúzódva jótéteményei mentén,

vagy akár nagy ember is válhat belőlünk,

tovább hódítva ismeretlen világot.

És a jelent gazdagítja minden léptünk,

egyek megismételhetetlenségünkkel,

ha már vállunkra vettük létünk értelmét,

mi tehessünk arról, amit megtehetünk,

hogy azonos legyen lelkünk a szívünkkel.