Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 822.

822.

Szép zöldbe borult táj egy nyugalmas falu,

legrégebbi időkből megmaradt tanú,

honnan a nagyállatok ugyan kivesztek,

de az ember szíve itten vággyal veszteg.

Ősrégen mindent mindenki maga csinált,

de a természet is sokkal többet kínált,

tele ültetve kis és nagy kertek, szántók,

aratót és cséplőt becsültek, s favágót.

Szőlőhegyen zsivaj volt, nemcsak szüretkor,

pince mélyén ittak, hozta kedvüket bor,

látogatták egymást s kedvelték emberek,

mélyen átélve teltek el az ünnepek.

S ha az eszközeink már fejlettek lettek,

annyira, hogy kényelem s biztonság egyek,

meg kell tartanunk paraszt alapjainkat,

miáltal a falu még álomba ringat.

Micsoda szükséglet tornyosul házakká,

hogy egymás fölött élve úgy válnak vakká

s mennek el egymás mellett szótlan szomszédok,

külön úton nem támadnak közös célok.

De valahol mégis meg kell azt tervezni,

ahogy a világ a dolgait rendezi,

kinek mi jusson: tömegeknek kevés,

kevésnek sok: kényszerrel helyretevés.

Mert ha emeletes nyúlketrec kényelmes,

nem érzed, hogy nyúl vagy, és a hang is selymes,

mellyel andalító zene rávesz újra,

magadba fordulva élj, ne összebújva.

Ne összeállva olyan társasággá,

hol az eredmény így nem lesz hatvánnyá,

s végre az igazság adná a velejét

létnek, követve a képesség elejét.