Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 823.

823.

Szoktuk sajnálni, ha valami kimarad

életünkből, vagy örvendezünk, hogyha nem,

de az szinte mindig csak mások esete,

pedig nem hasonlónak kell lenni, hanem

eredetinek, másoktól úgy különbnek,

hogy átfogóbbnak szolgálva, megfelelve,

többet-jobbat érjünk el, érvényesüljön

így a mindenki pótolhatatlan elve.

A természet már megtette a magáét,

színes változatosságot létrehozva,

s hogy ez ne legyen számunkra labirintus,

gondolat emeljen fölé, nem habozva,

ha olyan létmezőre nyithatunk ajtót,

ahol még emberfia, de madár se járt,

utóbbi, mert ő valós levegőn repül,

mi meg akkor szállunk tovább, ha már bezárt

némely korábbi lehetőség kapuja,

lélekeszme szárnyát messzebb kiterjesztve,

máshol berendezve életünknek teret,

mint ahol eddig mindenki lelkendezve

jött s ment, ténfergett, vagy száguldott, jó mintát,

vagy rosszat adott, de egyik sem hiányzik

igazán: előre menni taposatlan úton,

hová azért a múlt besugárzik,

s elhullajtva levedlett elavult bőrünk,

hozza velünk mégis összes eredményét,

új tapasztalatokkal reméljük vígan

megszolgált világunk tétova élményét.