Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 824.

824.

Nehéz megragadni, hogy mi ismeretlen,

minek nem vagyunk igazán tudatában,

mint amikor hőség tartósan megrekken,

izzadunk tudatlanság süket zugában.

Nincs tájékozódás semmilyen irányból,

ha a tudásunkat a zártság jellemzi

vastag kérget növesztve bizonyosságból,

áltudós arcunkat tekintélyelv cserzi.

Tapogat a nyelvész, mintha régész lenne,

régi írásmóddal leírt szövegek közt,

meg a hangzásra is nagyobb hangsúlyt tenne,

bár a szavak számán nyelvrokonság megtört.

A nagy régiségből inkább az jön elő,

hogy bár változás gerjedelme állandó,

a szellemiség megmarad, ha nyerő,

sőt, sikeres életmód is megtartandó.

A fejlesztés lépései embereket

kihívások válaszához segítenek,

nemcsak gondolatok, hanem újabb szerek

sokasága mind több régit múltba temet.

Távolba jutva elszakadt köldökzsinór,

mi az eredeti anyaföldhöz kötött,

a zordabb körülmény minden terhet kiszórt,

őshazai emlék szentségként őrködött.

Így ugyan valamiként rokonok vagyunk,

inkább már magával törődik mindenki,

ha nincs is ellenség, mi falakat rakunk,

ami már a miénk, ne lophatja el senki.

Pedig bizonyosság, hogy minden más módi

tartalmaz többletet, csak hozzá kell férni,

és nem okos sosem egymásnak felróni:

vele tudományban nem lehet megférni.