Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 840.

840.

Mi történik akkor, ha nagy fába vágod

a fejszéd, azaz olyanhoz kezdesz, indulsz

olyan úton, ahol nehéz eredményhez

jutni, mert járatlan, ismeretlen, izgulsz,

hogy egyáltalán sikerülnek-e első

lépéseid, célirányosak lesznek-e,

működik-e előzetesen hozott terved,

melléd áll-e újat alkotás szelleme.

Vagy legyőzöd a kezdeti kételkedést,

vagy beszorulsz a helyzet szűkösségébe,

vagy kirántod lelked végzet oltalmából

és bátran beleállsz metsző ellenszélbe.

Tudósi munka, vagy művészeti érdem

újat alkotás, felfedezés öröme,

inkább kínszenvedés az, mert teljesítményt

lépten-nyomon gátol kicsiség özöne.

Mert amit a kisujjadból ki tudsz rázni,

az nem lesz eléggé sosem eredeti,

mert nem te mondod meg, mi születik végül:

az, mi világra jövésre szemét veti.

Azt kell pátyolgatnod, úgy, hogy nem is tudod,

miről van pontosan szó, mert menet közben

kiderül, hogy amit elképzeltél, messze

van a céltól: önállan halad körben

a neki kijelölt pályán, feladatod

most már csupán elhárítani akadályt,

szinte fogja kezed, míg őt szolgálhatod,

közben gyakran érzed, mutatsz buta szamárt.

Mindez tehát az alázatról szólna,

de azért fellángol benned az öntudat,

mert mégiscsak neked jutott eszedbe az,

mifelé nélküled ész nem ásna kutat.