Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 844.

844.

Élő szenteknek azért nehéz a dolguk,

mert nemcsak szentségük tárgyáért küzdenek,

hanem ellendrukker környezetükkel is,

mert a nagy lelket nem tűrheti kicsiség.

Ha társunk mellettünk emberfelettit nyújt,

nekünk is illene csipkedni magunkat,

helyette ha dúl kényelem lustasága,

gáncsoskodásban részesül hősiesség.

Mégis, a kiemelkedő teljesítmény

meg tud emelni erkölcsi színvonalat,

a példa ereje a népet eltölti,

legyőzi a visszahúzó kishitűket.

Eközben viszont az ármány mesterkedik,

ne arasson diadalt a jóság ügye,

aki sötét lelkű, nem tűrheti a fényt,

élő fába beleköt, szeretést kikezd.

Sokkal jobb helyzetben vannak halott szentek,

az ő életüket már kanonizálták,

abban a tanulságok csokorba szedve,

jelképeikkel is mutatják az utat.

De nekik sincs nyugtuk a mai világban,

felrúgnának róluk is közmegegyezést,

koruk kutatása felhoz részleteket,

s a bírálat kimondja, hogy nem is úgy volt.

Pedig tudomásul kellene azt venni,

hogy régi időkből építkezve tudjuk

jelen kételyeinket ott eloszlatni,

ahol az emberség alapjait rengetik.

Áldozathozatalt napi szinten űzni

hétköznapok harcosaitól láthatna

külső szemlélő, ám itt nincs kívülálló,

életélményt összesség küzdelme teremt.

Hab a tortán, hogy nálunk névünnepeket

nemcsak a szentekhez kötnek, de fordítva,

jeles nagy évköri fordulókhoz társul

sok feladat feljegyezve a naptárban.

Így érünk fel a csillagokig, sőt tovább,

s isteni gondviselésben sütkérezünk,

ha magunk is megtesszük, amit előír

létünk záloga: üdvös szent kötelesség.