Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 847.

847.

Nagy képesség ma már sokat beszélni

és keveset mondani, szolgálva érdeket,

mi a háttérben végig megbújik, de nincs

kimondva, hogy olyan mód tartsanak téged

tudatlanságban, mit nem veszel észre,

mert elfed lényeget töméntelen sok szó,

de nem derül ki, hogy ez mellébeszélés,

ne hangozzon el tőled ellene zokszó.

Ügyes tehát mindez és oly eredményes,

hogy csak az tudja leleplezni magában,

másokkal megoszthatatlanul, mert őket

elkábította felszínes futamában,

aki képes kiszűrni a sántaságot,

vagy legalább megsejteni, miről van szó,

aki tisztában van vitatott tárgykörrel,

sőt okosabb, mint bátor beszélő vak ló.

Mert a vége előbb-utóbb csattanás lesz,

leesik és koppan a bizonyos tantusz,

csak észrevesszük, hogy meg vagyunk vezetve,

a Mikulás kedves, ellenszenves krampusz.

Szívesen fogadjuk a közlemény magját,

de szembe fordulunk hazug mellékével,

mert a körítéssel szokták eltakarni,

ne számolhass valódi jelentésével.

Utóbb csodálkozást vált ki e jelenség,

dühöt, hogy azoknak szabad ezt csinálni,

néha már a csalást súrolja a dolog,

hol marad, kinek törvényért kell helytállni.

A helyzet az, hogy még nagy hazugság sem tilos

bizonyos esetekben, csak erkölcsileg,

mert a szólásszabadság meg van engedve,

és kevéssé korlátozva törvényileg.

Csak ha nagy kárt okoz, lesz bűnelkövető,

aki a megtévesztésből hasznot húzott,

és nehéz kinyomozni ilyen esetet,

különösen, ha a beszélő csak túlzott.

Kétfelé vált egykor emberiség útja,

egyik eszmével támasztott elfajulást,

másik szentnek vallott írást és beszédet,

s már látjuk, hogy melyik hozhat megújulást.