Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 874.

874.

Ha néha megállsz és elgondolkodsz rajta,

hogy egy nagy golyó, mi otthonunkat adja,

mely nem ismer felfüggesztést, alátámaszt,

de egyedüli, mi bizonyosságot áraszt.

No, nem távlati képével a műholdról:

gömbje nem különbözik festett szobortól,

hanem a talaj a lábunk alatt szilárd,

vízben, levegőben is sok próbát kiállt:

Hogy felhasználható eszközként számunkra,

megtart házat, hajót, repülőt, tán unva,

egyszóval kiszámítható környezetünk,

építhetünk rá, ő a természetünk.

Heggyel, völggyel, erdővel és sivataggal,

tengerparttal és ott folyótorkolattal,

s bár mi csak kis helyen lakjuk e világot,

bejárjuk mindeme változatosságot.

Különösképpen a régi városokat

keressük, hol turista tömeg látogat,

sőt már az újakat is kedvelik sokan,

de oda inkább a gazdag réteg rohan.

Nagy kérdés, miért nem maradnak ők otthon,

talán túl akarnak jutni napi gondon,

emberalkották eltakarják előlük

a viszonyt a Földhöz: sokat kérne tőlük?

Ha nem is közvetlenül fordul hozzájuk,

kiosztott feladat hárulhatna rájuk,

mit csak szülőföldön lehet megoldani,

szerény élet felé visszahanyatlani.

Mert olyan sokan lettünk eme Földünk hátán,

nem jut már mindenkinek eső-szivárvány,

ami vízözönt, katasztrófát elhárít,

ahogy Isten ígérte, csak lelket ámít.