Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 877.

877.

Szeretjük látni, hogy boldogulnak mások,

mint rendezik be maguknak a világot,

őszintén örülünk a sikereiknek,

mindenkor kivétel nélkül mindegyiknek.

Olyan területen élnek ők mindnyájan,

ugyanott nekem sosem lehetne házam,

és úgy kezdték és végzik a munkájukat,

ahogy én nem tudom, módja rájuk mutat.

Eközben én is élvezhetek belőle

épp annyit, hogy elégedett legyek tőle,

cserébe válaszként csak annyit adhatok,

elismerem őt, s megmutatom, ki vagyok.

Neki elegendő az érdeklődésem,

látja, hogy jól látom, mennyire volt résen

egész életében, kitűzve célokat,

valóságosat, mit szerencse látogat.

S ha magamból elegendőt megmutatok,

egyetértés felé visznek indulatot,

rádöbbenünk, hol van az ember határa,

s jól járunk, ha ülünk közös ló hátára.

Ami együttgondolkodás és -működés,

nádköteg, hol nincs csak külön-külön törés,

mindenki előrehalad saját úton,

eszmét cserélünk, merítünk forrás-kúton.

Hasznunkra van a nagy társadalmi szövet,

olyan ez, mint végetérhetetlen szöveg,

akárhol fogjuk meg, hálóként működik,

együtt mozdul azzal, ki távol ügyködik.

Bár régóta egymásról jó sokat tudunk,

barátság erősödik, ha találkozunk,

egy nemzet, egy nyelv, és népünk, hazánk közös,

összetart bennünket, mert ez szent és örök.