Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 878.

878.

Zoboralján olyan az élet, mint máshol,

ismerős dombos táj, a házak is szépek,

nem hinnéd, itt milyen indulatok forrnak,

ha helyüket keresik különböző népek.

A háborúk igen régtől ritkították,

mert a dolgos kézre mindig is pályáztak

hódító hatalmak, hogy nekik szolgáljon,

akit ezért néha a porig aláztak.

Vagy nem, csak az új hatalom találta ki,

amikor kegyetlenebb lett, mint a régi,

hogy ő előtte volt iszonyú elnyomás,

emléküket ezért nemcsak a szél tépi.

És a közvetlen múlt lassan mutat arcot,

hosszú idő telt el, mire fény derülhet,

hogy a jóért harcolt, akit úgy üldöztek,

mint gonosztevőt: most lénye példát szülhet.

Vegyes érzelmekkel keverednek aztán

egy falun és családon belül élők:

különböző nyelven fogalmazva nekik

tudás, hír, de ugyanazon istent félők.

Mindenütt a többség tud eluralkodni,

mert ha kisebbségbe szorul szaporulat,

minden intézkedés a gyengébbet sújtja,

fájó, ha iskola ott már nem indulhat.

Az ő nyelve és műveltsége így elvész,

máséra, idegenére kell átállni,

és mivel élni kell, már azt gazdagítja,

mert emberként akar mindenképp helytállni.

Ez a csapdahelyzet kiegyenlítődik,

valahogy, mert elég nagy teret nyújt világ,

mindenki megtalálja a helyét benne,

s egyre kevesebb, ki igazságért kiált.