Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 880.

880.

Akikkel összetartozunk, jól érezzük

ismeretlenül magunk velük, kiderül

rögtön, ahogy meglátjuk egymást, hogy testvér

a másik, mert magyar közösségen belül

lévőnek tekintjük, tudjuk, s ő is minket,

és ismerős arcokra rácsodálkozunk,

mennyit változott, mióta nem láttuk őt,

de eleven kapcsolatban találkozunk.

Jó ügy hozott össze eredetileg is,

és a mai ugyanolyan felemelő,

a szépséget ugyanúgy élvezzük együtt,

ahogy közös létünkben felbukkan erő.

Ugyancsak hivatkozunk oly gyökérzetre,

minek eszmei értékét nagyra tartjuk,

nyelv és nemzet fogant abban valamikor,

több ezer évvel ezelőtt volt a rajtunk.

Akkortól kedvezett nekünk itt természet,

de másoknak máshol pusztulást okozott,

ők meg ránk törtek, hogy mentsék irhájukat,

befogadásuk békétlenséget hozott.

Mi szorgalmaztuk a kiegyenlítődést,

ahogy tesszük ezt mai napig szívesen,

és éppen azért kedveljük társainkat,

mert köztünk lemaradva élnek kevesen.

Idegenek viszont nem nőnek fel hozzánk,

s alacsonyabb szinten belénk kötnek folyton,

mielőtt megérne, szedik a gyümölcsöt,

megisszák a murcit, nem hagyják, kiforrjon.

De minthogy mi sokkal kevesebben vagyunk

kiművelten szerencsések, mint nagy tömeg

ember szűkösség világából, feladat

kedvesség s hasznosság által emelt közeg.