Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 882.

882.

Aránytalanul nagy hozzánk képest a köz,

no, nem az a keskeny ösvény két út között,

amelyet kerítés, vagy házfal határol,

hanem amely ítél cselekedet fölött.

Egy kis közösségben is vannak jó páran,

nemzetként egyesülve: sok millióan,

az emberiség pedig végtelen nagyság,

de mind rábólint, hogyha valami jól van.

Fordítva, hogy farka csóválja a kutyát,

csak késői időben vált gyakorlattá,

midőn istenítve felfújják az egyént

híg példaképpé, mesterséges halmazzá.

Ami ugyan tömegeket elkábíthat,

és valósnak látszó megbecsülést teremt,

de a történetből az idő vasfoga

kirág hamisságot, leleplez ily embert.

Kiderülnek viselt s nem megtett dolgai,

hogy sosem járt arrafelé, hová mondja,

és nincs annyi képesség birtokában sem,

mint hirdette, mennyi mindenre volt gondja.

Persze, a mintája szintén történelmi,

nem véletlenül szereti ábrázolni

eltorzított módon a modern világ,

mintha múlt ma lenne: csak le kell rajzolni.

Ilyen, nagy alakok jöttek le az égből,

akiket korábban csillagképnek láttak,

rájuk rakva tanulságot rögzítettek,

de utólag tehát félistenné váltak.

Kiknek utódaitól kell elájulnunk,

de azért a kritikánk nem enyészik el,

a föld talpunk alatt a meghatározó,

s mit egyénenként vetünk, biztosan kikel.