Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 884.

884.

Azt, hogy lépten-nyomon változik a jövő,

sokkal könnyebben fogadjuk, mintha jelen

ugrik szakadékba, s igyekszünk vizsgálni,

mint kerülhető el, hol van az a verem.

Pedig a folyamat ha átbillen csúcson,

nem fordul már vissza, veszett fejsze nyele:

előre kell gondolkodni, cselekedni,

ha megcsap bennünket a változás szele.

És az időtállóra igent mondani,

csakhogy: kikiáltották azt elavultnak,

de ha nekünk nem sikerül kitartani,

lesznek, akik a mi hibánkból tanulnak.

Ők a szerencsések, mondjuk aztán rájuk,

pedig előbb még inkább lenéztük őket,

de azért a szívünk mélyén örülünk, hogy

legalább ők kedvesek a teremtőnek.

Mert mikor elfordultunk természetestől

s lettünk szerves élet kizsákmányolói,

mesterséges anyagot hintve világba,

lettünk istenünknek állatorvosi lói.

Mindent elkövetve egészségünk ellen,

majd a gyógyításunkra fizettünk sokat,

rövid távot nézve, vakon távlatokra,

a mának éltünk, nem tűztünk ki célokat.

Így aztán a bajban a lelkünk sincs rendben,

áldozatot hozni kényelmetlen, fájó,

pedig meg kell találnunk a visszautat,

jó irányú tettel tágul szükségháló.

Vissza nem térhetünk korábbi magunkhoz,

ne sajnáljuk, menjünk megújulás felé,

emberségünket kell kiteljesíteni,

közben nem fogva szekeret lovak elé.