Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 893.

893.

Ahogy a világ tetejére nem megy lift,

s az élet vizét nem tudják palackozni,

úgy sokkal többen kötnek ki Nekeresden,

s szoktak üres vágybuborékot hámozni.

Törpék s orjások papolnak világrendet,

rajt’ ima vagy kényszer befolyást álmodnak,

s ha elmarad a hatás vagy fordított lesz,

szenvedjen mindenki: düh-bosszút kárognak.

A kettő közt lévő jó irányt követik

embermilliók igaz fegyelmezetten,

úgy tovább építve, amit őseik kezdtek,

mindet, mi boldogít, s néha sokkal szebben.

Széltében-hosszában lakják be a földet,

s nem a mélységet és magasságot űzik,

mire hivatkozva régóta fájdalmas

gyakorlatban fejünket karóra tűzik.

Hogy kik és mit tudnak így ránk alkalmazni,

miért ők uralkodnak, még mindig kérdés,

válasz eredendő gyengeségünk lehet,

nagyság és bölcsesség az örök kísértés.

Hogy a nagyravágyó még nagyobbat akar,

mint amit kénye jogtalanul kimetszett

a másokéból, s hogy e képessége jó,

talált olyan istent, akinek ez tetszett.

Mi meg, a nagy többség csak némán tátogunk,

hangunkat még egymásnak se hallathatjuk,

túlharsogja olyan elnyomó gépezet,

nem lelünk rajta leállító klappantyút.

És már tényleg butává válunk legtöbben,

s ez megmutatja, hogy nem volt ez így régen,

hát vissza kell mennünk a kőeszközökig,

megkeresni magunk, természetünk éljen.