Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 894.

894.
Keresztrímre gondoltam, mert az kifejez
lépten-nyomon felbukkanó ellentmondást,
amivel életünk percenként megkeres,
mert nem néz bennünket többre, mint egy kondást.
Akik kezelhetetlen kondát terelünk,
mégis kijutunk velük a legelőre,
s hogy vastag zsírszalonnás legyen a telünk,
makkoltatni hajtjuk őket az erdőre.
A hasonlat elemei megfelelnek
testi-lelki környezetünket alkotó
személyeknek, eseményeknek, helyzetnek,
hol a sors velünk néha nem társalkodó.
Ezért kell úgy néznünk mindenre kívülünk,
mint kivel-mivel kezdeni kell valamit,
nem tehetjük meg, hogy bénává szédülünk
tőlük, erre önfelelősség megtanít.
De embertelenné sem válunk eközben,
épségben tart erényt a lelkiismeret,
ám én kezdeményezzek közted és köztem,
ha rólam van szó, s a másik ember keret.
Vagy ráma azon a szépséges tájképen,
ahol létezésem tartalmai festve,
ahonnan nézőjét mindig arra kérem,
pillantson a mélybe, ne a felszínt lesse.
Ott megtalál köztünk nagy hasonlóságot,
amiért kedveljük még az idegent is,
vagy néha testvérnél igazabb barátot,
fontos, hogy ne lássunk ellenségnek senkit.
És a többieknek mindnek lehet célja,
mint nekem is, és enyém a legkedvesebb,
felemeljük egymást, legyen közös létra,
közös eget ostromlunk örök hevesen.
Comentários