Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 902.

902.

Élet és világ lényege nem azonos

a harmadik oldallal, akik mi vagyunk,

mindenség szükségszerűsége az élet,

s ennek csúcsként munkálkodik fej-agyunk.

Előbb oda-vissza kifejezik egymást,

tapinthatón tapadva működnek együtt,

majd miránk már olyan szerepet osztanak

létezők, hogy jegyezzük meg, ami feltűnt.

Mert észrevenni, észlelni csak mi tudunk,

emlékké téve előző pillanatot,

s olyként szólalunk meg, mi teremtő szózat,

gondolat, mely tárgyakra vonatkoztatott.

Aztán elvontságokat keverünk össze,

jó összefüggéseket érvényesítünk,

rosszakat kerülve jutunk sokkal előbb,

tudatosítva, hogy magunkon segítünk.

De még messze voltunk a szellemi léttől,

mely önállósága ma már rút kisértet,

egységben egészként munkálkodtunk soká,

emelve észerőt: fényesebben éltet.

A fényűzés aztán sokat megtévesztett,

eldurvult a lélek, a másikra támadt,

rabló lovagokként űztek földi pályán

égi dicsőséget, mi kudarcba fáradt.

Eszmeharc kezdődött és tartott tegnapig,

hogy az üdvösséget miként érhetjük el,

a béke volt a cél, ám fegyver az eszköz,

s a végeredmény pokol-üst alá tüzel.

Csak a lényegünkre kellene hallgatnunk,

hogy megmeneküljünk anyag fogságából,

földi mennyországként nézve az életre,

hol az ember isten, ki szabad magától.