Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 914.

914.

Hogy hit ellen érvelni falra hányt borsó,

gyakran érzékelem, de megszokhatatlan,

mert hogyha gép sző, fon, nem szágyfa és orsó,

cipót, hurkát bolt ad, nem kemence, katlan,

tapasztalatunkat olyan kút nyelte el,

melyet nem mi ástunk s feneketlen mélység,

nincs már mit megbeszélni és nincs kivel,

hisz oly mesét hallunk, hol nincs semmi kétség.

Anyaföldünk helyett műutakon járunk,

életszerűségként adatokat kapunk,

örök hiányérzet modern iga-jármunk,

sokkal több jön felénk, mint mit befogadunk:

ilyen helyzetedben ne csodálkozz azon,

ha bizonytalan tudást kipótol a hit,

így keletkezik a magabiztos fazon,

semmi sincs fejében, mi ne lenne avítt.

De hogy mindezt ne kelljen bevallania,

tudálékosan okoskodik a szentem,

úgy keveri a dolgokat, hogy talmira

alapoz talmit, majd rám sózza sületlen.

Kellemetlen, mert bár tudom: nem ő hibás,

mert most esőként hull ránk digi felhőből

ami rég csak kiváltságosoknak kijárt,

de hazugság a velejéig és tőből,

rögzít hibás társadalom szerkezetet,

ahol a szolgaság önkéntesen vállalt,

úgy végig dolgoznod az egész életed,

ne vedd észre, mindenhonnan önkény árad,

ami belekódolt a történelembe:

iszonyatokból felhalmozott aranyhegy-

imádat, s vele szellemegységünk tagadása,

hol ha nem szer kábít el, álságos nagy kegy,

hogy te lehetsz ismeretlen isten mása.