Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 917.

917.

Hát, neve szerint az Arany Horda inkább

az aranyat összehordva lett fél világ

ura, s úgy ragyogott aranyba öltözve,

mint sztyeppei világverő nomád titán.

Azaz nem az emberi aranykor dicső

letéteményeseként, mert az csak békés

időszak lehetett, égbe emelt körön

csillagrend szép járásaként felidézés.

Csupa utólagos hasonlat szól hozzánk,

ha a múltat kutatjuk magunk számára

nyerő fogódzónak s olvassuk rá

földből kiásott leletekre: semmi se drága.

Vastagon fog a ceruza és színezi

az eseményeket, gyászos veszteséget

felnagyít győzelemmé, ha nyertesek

zsákmánya máig nagy hatalmat jelképez.

Mert a valóságban ugyan mi volt oly nagy,

mint milyennek mondanak hadseregeket,

birodalmakat, midőn a közlekedés

ezerszerest alulmúlt mai legeket?

Belátjuk, elővéve józan eszünket,

hogy ama ezernyi évet s kilométert

szellemi oldalhoz kell kötnünk higgadtan,

az okosság terjedt, legyőzve az étert.

Ennek pedig szorgalmatos eredménye

lett aranyból apránkénti felhalmozás

a túlélés mellett, rajta megrögzítve

örök emberikénti tudás, a csodás.

S bár, tulajdonosaitól elrabolva

ilyen készleteket akik birtokoltak,

csodálat tárgyai ma, jobb értékelés,

ha azt nézzük, mily célért kik éltek s holtak.