Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 921.

921.

A vágy olyan üres könyv, beléje veled

írat sorokat, kitalálsz fogalmakat,

hogy beszélő betűkkel betölts lapokat,

forró nyárnak érzékeld, míg telik teled.

A vágy igen szereti a kalandokat,

ugyanazt ismétli különböző fokon,

túl azonos részleteket se vesz zokon,

és különbségként él meg éber álmokat.

Rávetíti elveit a külvilágra,

csodát próbálgatás nélkül gyakorolva,

bánatot nem bír viselni, fojtja borba,

nem állapodik meg, repül ágról-ágra.

Ugyan bele merül hevesen rajongva,

amikor megkapja, amit nagyon vágyott,

de nem értékeli a külső világot,

ahogy megérdemelné, ha be van zsongva.

Neki járóként él változatosságot,

ezért az számára csak felszínes lehet,

nem áldozatok, mikor másokért tehet,

csak alvajáró magába fordulások.

Nehéz tanácsot adni, mit kezdjünk a vággyal,

mert egyrészt annyira személyünk sajátja,

másrészt meg mindenki a maga barátja,

nem lennénk el nélküle, lankadó lánggal.

Ezért semmiképpen sem életünk átka,

de lendület-forrás, életerő, ösztön,

le kell szoktatni, hogy teljesüljön rögtön,

agyba rágva, hogy méltó társa a mátka.

Ha már nem várhatjuk, csak belőlünk jöjjön

ugyanúgy, mint addig, e szép élmény-holmi,

megkettőződésünk ki fogja pótolni,

hogy sokszorozódva gyermekeket költsön.