Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 934.

934.

Egy születésnapod volt, azóta az van

ünnepelve, s kik világra segítettek,

eleinte évente felköszöntöttek,

azóta szívükben örökös tavasz van.

Te sokáig nem tudtad, milyen a világ,

kezdetben csak kevés jutott el belőle

beléd s aztán hozzád, utóbb, felnőve

már nyakra-főre zúdul rád, ajtót kitár.

Fogd fel értelemmel, amit tested mutat,

hogy te több vagy annál, hogy csak jelen lettél,

volt múltad s lesz jövőd, ha eleget ettél,

s benned saját szellem tobzódik és mulat.

Azon, hogy nehezen jutsz arról dűlőre,

van külön tested, vagy be vagy tagolódva

a nagy egészbe, s így fogantatás óta

dús lélek folyik ereidben, nem lőre.

S ekkor már nincs megállás, kérdések jönnek,

s egyetlen nagyban összegződnek: mi célból? –

s jó választól lesz akaratod acélból,

s születnek majd fájdalom- s örömkönnyek.

Ez visz el legjobb úton a többiekhez,

mert ahogy hozzád szülők kellettek egykor,

hogy legyél cél s eszköz viszonylati vektor,

kis és nagy közösséget ébresztő vekker.

Ott kell tehát helytállnod, azon a síkon,

mezőn, elviekben is, és színes gyakorlatban,

hogy megtudd, a Föld mennyország s pokolkatlan,

s hogy sosem mondhatod: már tovább nem bírom.

Mert fordítva van, ő bír el mindig téged,

hol tenyerén hordoz, hol szakadékba ejt,

mi folytonosságot örök titokba rejt,

hogyha megszülettél, nem múlik fölséged.