Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 936.

936.

Egymásba csúszik értelmes–értelmetlen,

utóbbi otthonosabb a természetben,

ami mutatja, hogy az értelem áldás,

csak emberre jellemző magasba mászás.

Gondolat-repülés együtt madarakkal,

mérnöki ész mindent darabokra szabdal,

úgy közelíti meg a természet mélyét,

hogy megvilágítja istentelen éjét.

Mert mintha csak minket izgatna a semmi,

midőn a teremtőnek kellett megtenni,

hogy legyen világunk, ahol fejlődhetünk,

gyeplőnk elengedte, önállók lehetünk.

Lehet, híres értelmünk nem is több ennél,

hogy rosszabbnak lássuk a káoszt a rendnél,

s úgy rendezzünk el mind nagyobb környezetet,

hogy nekünk működjön, de maradjon kerek.

Maradjanak értelmetlenek a tárgyak,

ne legyenek megszemélyesített árnyak,

az állatok lelkét se sajátítsuk ki,

mintha miénk lenne, mert magunkból csuk ki.

Vegyük magunkra annak felelősségét,

hogy örököltük a lét szellemi részét,

miben csak a nagy elme tud megújulni,

hallgassunk rá, s nem fogunk dugába fúlni.

Vagyis ne hagyjuk dugába dőlni magunk,

attól, hogy mérhetetlenül sokan vagyunk,

és szerencsésebbeknek sokkal több jutott,

míg a nagy többségünk már hiába futott.

Hagyjuk érvényesülni az összességet,

ereje majd helyreállít egészséget,

de ahhoz minden egyesünknek tudni kell,

nincs egyéni dicsőség, csak közös siker.