Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 942.

942.

Van a közhelyek ismételgetésén túl

sekélyesebb beszéd, mondandó hiányát

takargató semmitmondás, nem szószerint,

hanem kacifántos fogalmazás árán,

minek végén nem okosabb hallgatója,

sőt, még azt sem tudja, mit akart a másik,

mert se füle, se farka, mint szólja szólás,

nem csoda, ha társad ilyenkor csak ásít.

Mert nincs átmenet egy fogalmatlan mezőn

izgalmas, gondolatgazdag társalgásba,

ahol tovább pihenhet a lusta elme,

s nem szégyeníti meg senki kritikája.

Ha nem is kiáltják ki elmebetegnek,

aki csevegni csak süketelve képes,

inkább ráhagyják és elfordulnak tőle,

nem várhatnak tőle semmi jót, se szépet.

Hanem tehát egyből a mélybe vettetünk,

úszni a habokban, felrepülni égre,

legyen gondolkodás révén létrehozott

minden állításunk, kijelentés éle

vágjon éles késként szeletet világból,

forgassa, vizsgálja és mondjon véleményt,

miként látjuk mi a szóbanforgó tárgyat,

hogyan értékelünk megtörtént eseményt.

Vagy hogy mit tervezünk a közeljövőben,

és azt mért és miként akarjuk tenni,

kíváncsian arra, mit mondanak rólam,

akiknek merem így magam alávetni.

És a mélyenszántó ész mellett létezik

felszínesebben haladó tarlóhántás,

de míg ész mélyére kevesen érnek le,

tömegeket ér el elmésségre váltás.