Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 944.

944.
Életem végén bölcsek nyomában jártam,
nem gyönyörködni kell tehát eme tájban,
hanem elgondolkodni üzenetemen,
hogyan járunk-kelünk élet egyetemen.
Szinte beleolvadva szürke háttérbe
éltem rikácsolva, néha mégis félve,
hogy nem elég erősen ütős a hangom,
ritkán értenek meg, hatásom csak random.
De a közel lévőkkel úgy érintkeztem,
mint ahogy saját magammal belekezdtem,
mert láttam, hogy létünknek soha nincs vége,
ezért ritkán adatik nekünk a szépe.
Örültem a mások sok-sok sikerének,
hogy erről szólalhat a földön az ének,
és ha egyszercsak hirtelen vége szakad,
emberség szekere bátran tovább szalad.
Ha nem voltam teljesen tudatában,
hogy a holnap milyen lesz, hittem a mában,
megtaláltam én is minden nap örömét,
észfénnyel oszlattam érzelem bús ködét.
Most itt ülök már a mindenség közepén,
mert legbelül tudom, ez hamar véget ér,
öröklét küszöbét átléptem, ha éltem,
nem hiba a halál, ebben Isten vétlen.
És ha megtévedtek olyként tornyosulnak,
mást nyomorba nyomnak, mégis boldogulnak,
ahonnan kilépve megboldogult lettem,
már a tudásfáról épp eleget ettem.
Amint a semmibe hullatott bölcselők,
kiktől nemcsak talajt, elvették az időt,
de időtlenségükkel meghódítanak,
mint engem, úgy mást is, ez a jóakarat.
Comments