Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 944.

944.

Életem végén bölcsek nyomában jártam,

nem gyönyörködni kell tehát eme tájban,

hanem elgondolkodni üzenetemen,

hogyan járunk-kelünk élet egyetemen.

Szinte beleolvadva szürke háttérbe

éltem rikácsolva, néha mégis félve,

hogy nem elég erősen ütős a hangom,

ritkán értenek meg, hatásom csak random.

De a közel lévőkkel úgy érintkeztem,

mint ahogy saját magammal belekezdtem,

mert láttam, hogy létünknek soha nincs vége,

ezért ritkán adatik nekünk a szépe.

Örültem a mások sok-sok sikerének,

hogy erről szólalhat a földön az ének,

és ha egyszercsak hirtelen vége szakad,

emberség szekere bátran tovább szalad.

Ha nem voltam teljesen tudatában,

hogy a holnap milyen lesz, hittem a mában,

megtaláltam én is minden nap örömét,

észfénnyel oszlattam érzelem bús ködét.

Most itt ülök már a mindenség közepén,

mert legbelül tudom, ez hamar véget ér,

öröklét küszöbét átléptem, ha éltem,

nem hiba a halál, ebben Isten vétlen.

És ha megtévedtek olyként tornyosulnak,

mást nyomorba nyomnak, mégis boldogulnak,

ahonnan kilépve megboldogult lettem,

már a tudásfáról épp eleget ettem.

Amint a semmibe hullatott bölcselők,

kiktől nemcsak talajt, elvették az időt,

de időtlenségükkel meghódítanak,

mint engem, úgy mást is, ez a jóakarat.