Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 945.

945.

Amikor ünneplünk szívből és igazán,

megnyílik a napok közötti téridő,

és elvarázsolt tájra, múlhatatlanság

szférájába emelten jókedvünk kilő.

Kirúgunk a hámból, a megszokottságból,

mire előre gondosan felkészülünk,

de addig nem azért tettük a dolgunkat,

hogy eljussunk oda, hol ünnepet ülünk.

Hanem fordítva van ez: amit elértünk

addig, azért jár hála emelkedetten,

a szorgalmat és törődést felidézve

eredményben, érdemdús lelkünk felreppen.

Felszáll mindennapiság fölé, magasról

széttekintve a történteken, értékel,

jutalmaz és örül, mert sikerét látja

mindazoknak, kiket munka közt nem ér el.

És ugyanígy, hogyha csak időpontját

ki akarták jelölni az elődeink,

úgy szerették volna rögzíteni, hogy mindig

felidéződjön, ha ki rá visszatekint.

És nem a csillag mutatta naptári hely

égállása miatt ünnepeltek soha,

de eltorzították hozzá viszonyunkat,

akik magukat is felképzelték oda.

Hogy ők onnan jöttek és majd oda térnek,

mondván, hogy a fényt csak ők tudják nyergelni,

meg is változtatták az ünnep jellegét,

csapongóvá tetten bennünket hergelni.

Ragaszkodjunk hát természet ritmusához,

a föld lélegzete és vérmérsékletünk

szerint megérlelten vigyük egymást táncba,

mikor létezésünk csúcsán van a helyünk.