Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 947.

947.

Piócaember nem olyan ám, mint hisszük,

mert maga a pióca sem egy vérszívó,

csak megkóstol, mintát vesz a nedveidből,

válasza maga lesz jó egyensúly hívó.

Kipótolja ami belőled hiányzik,

helyreállítja a finom vegyhangolást,

sokkal többet érdemelne e kis állat,

mint amit kap, szinte csupán csak bucsmolást.

Van tehát, aki mintha rád telepedne,

túl közel megy hozzád, bőrödbe bebújik,

hogy puhatolja, hol van szükséged s mire,

lelki társként segít, rajta mi sem múlik.

Olyan odaadón közeledik feléd,

hogy zavar, mert nem szoktál még az ilyenhez,

kicsit kényelmetlen, ha nem tudsz dönteni,

engedhetsz-e neki résztvenni mindenben.

Más ez, mint barátság, hiszen nem kölcsönös,

te alig tudsz viszonzást adni őneki,

mégsem áldozat az, amit ő érted hoz,

maga természetét feladatba veti.

Külön tudománya van beleélésnek,

mint kellene közelíteni egymáshoz,

mert az élet korántsem önzést preferál,

sőt, az emberitől az van igen távol.

Akkor honnét az ellenkező gyakorlat,

ki felelős mai világ bűneiért,

hogy tehetetlen vagy, ahogy a sors keze

annyi kötelmet piócaként rád aggat?

Hogy másokat tényleg vérszívónak érzel,

de ez már fordított hasonlatot mutat,

torzításmentesen te is élvezhetnél

egymás által megtisztított igaz utat.