Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 952.

952.

Régóta időutazók vagyunk, szinte

úgy megyünk vissza az időben, mint szomszéd

tanyára juhsajtért, egy kis történeti

nyalánkságért, ha létünkre unalom lép.

Sőt, addig volt igazán jó világ, mikor

még nem ástak a régészek, feltáratlan

voltak a föld alatti részek, nyugodtan

szárnyalt képzelet, nem volt hazugság abban,

ahogy a múltat jelen előzményének

látták, ugyanolyan szereplőkkel, mint ők,

vágyakkal, reménységgel és csalódással,

de érettük voltak jövőbe tekintők,

hősök, akik megvédték nekünk a hazát,

szorgalmas újjáépítők vihar után,

akik örök mintát adtak szép hitükkel,

nem álltak a sorscsapások után bután,

az örömtelit meg vígan ünnepelték,

szertartásaikat hagyták ránk örökül,

és gondosan kimunkált szerszámaikat,

s meséiknek is még minden gyerek örül.

Ismerősökké tették a csillagokat,

mert ők nem a múltba, fel az égre néztek,

tanulságokat fűztek alakzatukhoz,

jelükben meglátva az időtlenséget.

Mi is onnan vesszük a mitológiát,

színházi előadáshoz, kultúrához,

pedig már ismerjük a természettörvényt,

hogy a fejlett a fejletlenből származott.

De nekünk mégis az kell, a biztonságos

változatlanság, mintha idő se lenne,

mert akkor magától jön ide a jövő,

és múlttá válik mai jelenünk benne.