Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 954.

954.

Már egyre többen, egyre messzebb keresik

a hont, nem a Hazában, hanem a Földön,

hitkáoszból oda költözni tervezik,

hol él még emberség, a lélek nem börtön.

Feladják helyben elnyomás ellen küzdést,

mást se látnak körükben, csak ellenséget,

olyasmivel vádolják őket most bűnként,

mi homlokukra új szégyenfoltot éget.

Olyért, mire álmodó eszükben se

gondoltak korábban, hogy az bajt okozhat,

becsület, hűség és véletlen szerencse

jellemezte őket, mit jelen feloszlat.

Azaz ésszel felfoghatatlanná tették

a közösségi téren folyó életet

befolyásoló eszmék igaz értelmét,

helyette fejekben tudatlan köd reked.

Tagadásból állítás lett és fordítva,

ingyenélőt kell ajnározzon a dolgos,

nyíltan, nem rejtetten, mint régen, s ordítva

menekülne ebből, mert szabadság fontos

érték marad még tömegek elméjében,

azt ne sajátítsák ki valakik messze,

távol valóságtól, szinte más időben,

fogják a gyeplőt, soha már megeresztve.

Mintha ők tudhatnák a természet helyett,

mely irányban kell keresni a megoldást,

de önzésük pusztulásba vezethet,

védelmükre fejlesztenek modern mordályt.

Megszüntetendő eddigi kirekesztés,

fejlett s fejletlen nem volt jó osztályozás,

épp oly jó a mai emberi eresztés,

mint a régi, juttathat mindenkinek morzsát.