Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 957.

957.

Majdhogynem hivatás kérdése, ki foglalkozik végső kérdésnek

elkeresztelt gondolkodási területtel, levéve terhet azoknak

válláról, a túlnyomó többségéről, akik inkább a napi munka

és a jól megérdemelt pihenés végzését, élvezetét szokták meg

bejáratott életükben, s nem terhelik magukat feleslegesnek

tartott ügyekkel, hogy van-e fogható valós tartalma a beszédnek,

vagy az csupán a mi termékünk, és egymás elérésének eszköz

jellegű módja, egymáshoz nem érintőleg közeledés alkalma,

egymás mellett élés szabályai tudatosítása érdekében és

hasonlók miatt fontos része életünknek, s nincs különös köze

emberi lényegünkhöz, hiszen azt vagy az isteni észből kaptuk,

vagy hasonló képességgel felruházott fejlődésnek köszönhetjük.

Ez a két válasz a kérdésre már irányít is bennünket afelé,

hogy nem különülünk el lényegesen a természettől, hiszen része

vagyunk, maradunk mindig, illetve már eleve többek vagyunk, és

nincs mit vizsgálni e többletünkön, hiszen az lényege szerint azon

kívüli, azon túli, amit a vizsgálati lehetőségeinkkel egyáltalán

megragadhatunk, megismerhetünk és magyarázattal elláthatunk,

s meg kell becsülni a régóta elért, hagyományos eredményeket,

az ősök és elődök vívmányait, amiknek változatlansága,

célszerű háttere esélyt ad a folyamatos alkalmazkodásra,

mert a környezet változása nem lehet bonyolultabb számunkra

és felismerhetetlenebb, mint az azt vezérlő isteni ész bennünk

való működése, és a nehézségeket mindig le tudjuk győzni.

És jönnek is a költők, művészek, és képeznek nekünk olyan világot,

amely sokkal szebb is lehet esetlegesen annál, ami adódik

a valóságban, s ezzel teremtik a legkedvezőbb felé haladó

kimenetel mintáját, hogy amitől aztán már szinte mindenki

majdnem álomvilágban élni érzi magát, nyomor közepette is,

mert meggyőződése lett, hogy a vége úgyis az lesz előbb-utóbb, hogy

sikerül minden ember számára közel hozni azt a nagy csodát,

amit életünk lehetővé tesz számunkra, és különösen azért

van egyedülálló jelentősége, hogy megszülettünk, mert azzal

mindegyikünk részesült az isteniből, és ezt csak mi magunk tudjuk

eldobni magunktól tudatlan, tehát igyekeznünk kell megtartani,

és akkor bekerülünk a végtelenségnek nem körforgásába,

mert az megtévesztő tévképzet, a felszínes látszat elfogadása,

hanem örökkévalóságába, ahol üdvözült állapotunkban

a legkedvezőbb alakunkban leszünk képesek örökké élni.

De vannak tudósabbnak is mondottak köztünk, akik mélyére ásnak

az embermivoltunknak, és mellékesen meg is bírálják azokat,

kiknek elegendő a felszíni látszatból fakadó magyarázat,

és ezt a látszatot ugyan megbecsülendőnek, sőt fenntartandónak

hirdetik, de a mögötte lévőt lényegesebbnek tekintik, és hát

ebből a szemléletből igen sokat nyert az emberiség régóta,

bár most nem soroljuk fel az így megnyert vívmányokat a tűzzel kezdve,

nézzük azt az értelmi többletet, amit az érzékelés és magunk

meghaladása jelent, midőn elkezdjük összetettségében látni

s ízekre szedni a világot, gondolatban gondolkodásunkat is,

ami lehetetlenségnek látszik, mert a mérleg nem tudhatja magát

mérni, de a megmért részletek összehasonlításával igen, és

ha a változást megértve romlást kijavítunk, egyre jobb képünk lesz

az egészről is, eleinte álomromboló és kiábrándító,

mert ahogy a számítógépben is csak a lehetőségek tárházát

láthatjuk, hasonlóképpen magunkat sem becsülhetjük sokkal többre,

mert hiszen csak élőként mutatkozva nyilatkozhatunk önmagunkról.