Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 960.

960.

Kétségeinkre a gyógyírt ősidőkből hozzuk, a közmegegyezés

sokkal régebbi vigasz, mint gondolnánk, közös tevékenység adta az

elvi hátterét, egyéni kételyt nem engedett kétségbeesésig

elmenni, hanem előtte reményt adott, s emellett a teljesítmény

örömét, ám de sokkal jelentősebb volt a világháttér szerepe,

midőn egyöntetűséget és folyamatosságot mutatott nekünk,

emlékezetünk fontos dolgokra, eredményes eszközeinkre,

eljárásainkra terjedt ki, s a kétely akkor jelent meg igazán,

mikor oly embereket kellett volna jónak látni, akik ártalmasak

voltak, a jósággal ellentétesnek mutatkoztak, de példájukat

követendőnek állították, tetteiket és hatásukat égi

rendelést beteljesítőnek, kisajátítva még az égboltot is

maguknak, és onnan olvastatták le velünk üdvös hivatásukat,

küldetésüket javunkat szolgálni, még ha mi másként is érezzük.

A kételkedés így már az ókorban módszeressé vált, vonzotta a

gondolkodást a lehetőségek tárházaként, gondokra-bajokra

többféle megoldást felvetve, annak skáláján végigmenve,

értékelve a többi közösséget a környezetben, egyesülve

vagy háborúskodva velük, amit aztán háttérbe szorított utóbb

az isteni kinyilatkoztatásra hivatkozó világnézet, amely

meg már kizárólagosnak hirdette magát, amiért pedig nem lett

korszakának megújítója, az ókori tudást összegző hajnal,

hanem ésszerűséget létezéssel egyenértékűnek tekintve,

elméleti erőtöbblet helyett határt húzott a megismerésnek

az érzékelésnél, a gondolkodást mondva érzékelhetetlennek.

De hogy valójában a gondolkodásunknak vannak határai, azt

késői időkig eltitkolták, mert az isteni mindentudásba

vetett hitet látták veszélyeztetve elismerésével, amint az

azon alapuló hatalom létét is, mitől összedől világunk,

ezért igen nagy erőkkel védték tovább a fennállót, jelentsen az

eszmei, egyéni vagy gyakorlati, közösségi eljárást, hatást,

de a felfedezés úgy lett előadva, ama régi nyelven, amin

még mindenki értett, és igazi értelmét, jelentőségét máig

fejtegetjük, próbáljuk átvinni a kutatásba, nem kis sikerrel

egyébként, de nagy veszélyeket is látva, átélve, mert ha lázadást

kelt a régi alapok ellen, aláássa azokat, nem jutottunk

előre, megtéveszt bennünket, mintha a kételkedésnek nem lenne

önálló léte, hanem értelmetlenségből fakad és elmaradott

magatartást és elvi szintet mutat, mintha a világ ténylegesen

nem lenne több, mint amit róla mondunk, azon túli nem a mi dolgunk.

De aztán nem úgy történt, mint az ész szerepének eltúlzása kapcsán,

hanem az emberi találékonyság és kísérletező hajlam, a

tapasztalat új, számolásos feldolgozása megerősítette,

hogy a felszín mögött ott a befolyásoló, minket meghatározó

közeg, mi magunkon átszűrve jut felfogásunkhoz, nem közvetlenül,

hanem az addigi hasonlónak megismertet segítségül véve

és az összehasonlítás által megjelenítve, megnevezve, mert

valós benyomással, újdonsággal még mindig nincs találkozás a mi

részünkről, hiszen csak a korábbi érzékelési és agyrendszeri

összefüggésen módosíthatunk kicsit, az eredményt elkönyvelve,

s ezt a számolásos mennyiségi rendszert minőségekként kezelve,

miáltal érzékszervbővítő eszközökkel észlelt tulajdonságok

köre megnövelhető, s így igen sok mindenről sokkal érvényesebb

megtudható, mint eddig, de ehhez megkérdőjelezendő eddigi

képünk róla, s az újat csak gondolatban megalkotva javasoljuk.