Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 961.

961.

A szoborállítás nemcsak utólagos elismerése valaki

személyének, munkásságának, hanem eszköz ama eszmerendszer

hű megőrzésére, fenntartására, amelyet ő képviselt, amelyért

küzdött, esetleg érte még az életét is feláldozta, mindenképp

áldozatot hozott, hogy kifejtsen, előre vigyen jó ügyet, példát

adjon, mintát az alkalmazására, hogy kevesebbel ne érjük be

soha, hogy ne lehessen félrevinni, meghamisítani, az igaz

ügy mindig felmutatódjon, legyen, aki a szép elvek mögé áll és

elevenné teszi, megvalósítja, és mindeme eszményiséggel

éles ellentétben állnak azok a szobrok, például a római

birodalom császárszobrai, amelyek mögött nem látunk ilyen, az

emberséget előre lendítő tevékenységet, hanem pártatlan,

elfogulatlan megítélésük éppen ellenkezőt állít róluk,

a mohó hódítással járó értelmetlen rombolás tevőleges

támogatását, népek leigázását, sőt kiirtását, ha a harci

helyzet úgy kívánta, tehát ők a birodalomépítés örökös

példaképeivé váltak, még ha épp személyük léte kétséges is,

mintha csupán maradandó ércszobraikban léteznének, melyeket

azért állítottak utókorban, hogy álmodó eszünkbe se jusson,

elnyomásmentesen is lehet élni, mindenkori császárok nélkül

közösségi életet, még nagy népességű országban, városban is,

mint az már megtörtént igen-igen régen, ahol annak idején a

cél az ott lakók sorsának javítása volt, nem kihasználásuk, –

külső idegen megszállók s belső lelketlen elnyomók hiányában.

Visszatérve a megérdemelt szoborállításra, ennek a mércéjét

az a valaki segítette kialakulni bennünk, akinek szép

egyéniségét szeretnénk, ha nap mint nap visszaköszönne ránk, mintha

önmagunk lobogását látnánk őbenne, magunk előtt, őrzött lángot,

folytatva a nemes elődi gondolatvilág érvényesítését,

beteljesítését, továbbépítését, szobrára úgy tekintve, mint

amelyet veretes mondataiból, leírt szövege betűiből

gyúrtunk össze beszélő alakzattá, arccá, honnan visszaköszön ránk ő,

biztat, hogy hisz bennünk, elnézi, ha tévedünk, megbotlunk, mert ő sosem

képzelte, hogy szobrot fog kapni, ezért nem is szoborként, hanem élő,

eleven jelenségként, önmagaként van jelen köztünk örökkétig,

de igenis megérdemelte, ő, aki természetesnek vette a

küzdelmet az igazságosságért, a jobb életért, a szépség és a

jóság megteremtéséért, megőrzéséért, és mert a mi figyelmünk

sokkal szívesebben fordul az ilyen szellemiség felé, becsüli,

mert nehezen viseltük el környezetünkben diktátorok, megszállók

szobrát, anyagi alakban megjelenő becstelenséget, amit

számunkra a modern kor bőven és sokáig erőltetve felszolgált,

olyanokat ábrázolva, akikről mindig kiderült, hogy csak szűkös

célkitűzéseket lehetett hozzájuk kötni világmegváltónak

kikiáltva, felforgató eszméket, a hagyományok eltörlőit,

akiket népszerűtlenségük ellenére ránk erőltettek, szájba

rágtak, sulykoltak a végtelenségig, de mégis az lett a végük, hogy

e szobrokat a megváltozott világ eltüntette a közterekről,

mert mindenki belátta, mennyire tarthatatlan, hogy tovább mérgezzék

környezetünket, megrontsák jó levegőnket, szálka legyenek szemben.

Fel tudunk sorolni még igen sok olyan nagy embert, akinek szobrot

kellene állítani, és rengeteg olyan jelenséget, tárgyat, és

növényt, állatot, elvont fogalmat, eszmét, értéket, aki és ami

szobrot érdemelne, mert jót tenne a lelkünknek, ha látnánk, mikor

elhaladunk előtte munkába menet vagy séta közben, mert szívből

jövőt közvetít felénk, belénk, amit mi nem is tudunk ilyen szépen

előadni, ahogy a szobrászművész a lelkét beleteszi, és úgy

ábrázol, hogy kötődik érzés, teljesül tartalom, minek hagyomány

alapja van, megmagyarázni csak ugyanazzal tudjuk ezt is, amit

ókori istenszobrokról mondhatunk, ha azok ma is időtállók.