Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 964.

964.

Hogy milyen a Mindenség, egyre jobban tudjuk, vagy nem jobban, de tudunk

valamit róla, amit egésznek vélünk, ott megállapodtunk és azt

elterjesztettük nagy rendszerbe rakva, és mégha azóta sok minden

megváltozott is a részleteket tekintve, ragaszkodunk ahhoz az

akkorihoz, korábbihoz, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikori,

mert időtlen kinyilatkoztatásnak lett beállítva, akár többször

megvalósultnak, amikor az idők teljessége végül megszülte

nemcsak a Világ Eszét, de Megváltóját is a korábbi tévedés

bűnéből, mert maga a Jó Hírt Hozó lett áldozata újdonsága

szokatlanságának, mi pedig próbáljuk azóta is befogadni

az ő igazságát, több-kevesebb sikerrel, mert az szembe megy napi

és alantas érdekeinkkel, földhözragadtságunkkal, és olyan nagy

magasságokba emelné az emberiséget, ahol még sose járt,

és most is szédületes lenne számunkra, hogy egy irányba húzzunk, nem

különböztetjük meg magunkat nemre, rangra, származásra és vagyon

birtoklásra tekintve, s egyéb visszahúzó, széthúzást, alávetést,

megaláztatást okozó erők szerint, míg a másik oldal dőzsöl,

igaz, már jó nagy arányban, de látszatra igaztalanul, pedig nincs

eredmény befektetés nélkül, mert a felhalmozást együtt végezzük,

míg annak élvezete kevesek kiváltsága csupán, mégha az a

legmagasabb szintű kutató és irányító munkát jelenti is,

nem egyszerű vagyonfelélést, hiszen ennek az elvben szép és hasznos

hivatás-seregnek, amit a tudomány és csatolt alkalmazási

eredmények jelentenek, iránya nem a mindenki boldogítása,

hanem a kevesek hatalmának örökre szóló megerősítése.

Ebből az állapotunkból kell visszakövetkeztetni félrevivő

elvekre, elméletekre, elvont ismeretekre magunkról egyrészt,

másrészt a képességeink legfőbb fokra való kiterjesztésére,

ami a világ semmiből teremtett, később keletkezett mivoltát

állította tudásunk középpontjába, mert erről gondolkodva nem

elégedtünk meg a fokozatosan adódó szerény megismerés

lehetőségével, jelenségek, részletek birtokba vételével és

felhasználásával, új terület lépésenként meghódításával,

hanem ugrásszerű hódítókként, a teljesség ismeretét azzal

bizonyítva, hogy a létrehozóját megnevezve feltételeztük, hogy

egyből olyan lett, amilyen most, legvégül, és ez vonatkozik ránk is,

a világba helyezett emberre, egyből teljes észbeli, képesség-

beli fegyverzetével megjelenve, bár nem tökéletesen mégsem,

hiszen nehéz az élet, ezt a magunk bűnének állítottuk be, és

hogy bűnhődünk is érte, különösen egy idő óta, ámde itt nem

helyes a többes szám első személyt használni a leírásban, hanem

a többes szám harmadik és második személyű ragozást kell, és nem

is leírást, hanem szemrehányást tenni, kifejteni a tömeges

elnyomásba torkolló világ-berendezkedés meglétét, hogy tehát

az emberi terület szabályozása elfordult a természetes

állapot szervességétől, és a mesterségesség áldásai helyett

annak hátrányait mi szenvedjük el, miközben ők, azaz ti, cseppet

sem kedves uralkodóink, rejtetten ható eszméink, tagadjátok

a világ- és emberismeret régóta feltáruló tételét, hogy

minden egy, s különösen szellemileg vagyunk egységesen létezők.