Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 968.
968.
Lassan olyan lesz a magyar őstörténet, mint a születés és halál
kérdése, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és világnézet-függő
választ kap, mert minden csupán vélekedés ezen a földön, ami
emberi, még a tárgyak is jók valamire, és jók, ameddig jók, de
ha már nem, akkor se dobjuk el őket, hiszen a véleményünket
nem akarjuk kidobni, hogy mire jók, mire születtek, milyen
teljesítményt, eredményt fűzhetünk hozzájuk, emlékezünk rá,
hogyan használtuk őket, a szénásszekértől a vajköpülőig, és
a vélelmeinkre is emlékszünk, hogy sokáig azt hittem, tényleg
megáll a kés a levegőben, ahogy anyám mondta, olyan sűrű
a sötét kint az udvaron, megbecsülendő bent a lámpafény, és
azt éjszaka lecsavarták kislángra, mikor újszülött volt a házban,
vagy beteg, akihez többször fel kellett kelni, és újabban ez lett
a kisvillany, amit ugye égve hagysz, anya? – véleményformáló
mesélős esték, mikor vendég vitte a prímet, vagy a legöregebb,
a legtapasztaltabb, aki volt a fronton, s visszajött a háborúból,
a világháborúból, amiből kettőről szólt a beszámoló egy estén,
és senki se hitte, hogy azok után lesz, aki harmadikat is akar,
s nem merték volna annyi borzalom után azt gondolni, hogy
mindkettőt mesterségesen robbantották ki, nyereségvágyból,
minek égbekiáltó bűnére máig nem tanácsos rámutatni, nohát
ilyen szellemű környezetbe kell belehelyezni őstörténetünket,
hogy lehet-e csak kizárólagosan miénk, és hihető-e egyáltalán,
hogy történelmünk emléke nem érdek-vezérelt közlések eredője.
Nem lehetetlen azonban itt sem elválasztani a búzától az ocsút,
amint történt a szelelés régen rostával vagy csigával, az üres,
értéktelen elszáll a semmibe, s csak a mag érkezik alulra, az
érték a tudat mélyén megmarad, a tiszta élet megy malomba
őrlésre, az égi malom örökkévalóságába, de a maghéj még
ott is leválasztva, s korpaként ment a moslékba disznók elé,
s lett különböző a finom- és a rétesliszt, meg a dara, többféle
ételkészítés számára, és ugyanúgy az emberek is különbözők,
de minden igaz ember megtalálta feladatát a múltban s végzi
a jelenben, ami ma azt jelenti, hogy értékrendi fordulatra van
szükség, a múlt felé nézve észre kell vennünk, hogy az eddig
uralkodó vélekedést ellenkezőjére kell fordítanunk, belátván,
hogy a történelmi súlya nem ama főszereplőknek a nagyobb,
akik a hódításban és annak során a rombolásban vettek részt,
vezényelték vagy végrehajtották azt, hanem akik az építésben
jeleskedtek, az élelemtermelésben, kézművesség gyakorlással
alkottak korszakukban időtállót, szerényen, csak családjuk és
nemzetük számára tevékenykedtek, de ha kellett, védekezésre
rendezkedtek be, itt, a Kárpát-medencében, s valójában sosem
mentek olyan hódító kalandozásra, mint ahogy krónikáinkból
el kellene fogadnunk, ami örök vádként szerepel felénk, mint
hazánk fegyveres megszerzése is, ezért tehát valamikor sokkal
később zúdíthatták a nyakunkba, azok a valódi hódítók, akik
nem fogták vissza magukat irtózatos bűnöket elkövetni egész
emberi közösségek ellen, hogy övék legyen a pálma, mi délen
honos, amit maguknak követelnek máig, s teszik saját fejükre
a koronát, mint a francia és az osztrák császár, akiknek sosem
megy le majd a Nap a birodalmukban, azt hiszik, de jó nagyot
tévednek, mert megtéveszteni nem lehet az egész emberiséget
az egy akol és egy pásztor hasonlattal, mert az nem evilágiként
lett kijelentve, azaz nem anyagi, hanem szellemi vonatkozása
adja lényegét, éppen ama fogalmi összemosás elleni fellépést
követelve, ahol a szenvedő felet nem látjuk megkülönböztetni
a szenvedést okozótól, mintha egyszerre lennénk üldözöttek is
és saját üldözőink, nehogy a mi védekezésünk olyan hatékony
legyen, mint az ő támadásuk, pedig a találmányokat mi adjuk
fegyverek alakjához, és hogy ne ellenünk fordítsák, annak is ki
fogjuk találni az ellenszerét előbb-utóbb, de ahhoz sokkal jobb
múlt-ismeret szükséges, hiszen még manapság is az a vélemény
terjed szerte, hogy istent játszó királyok dicsőséges uralkodása
minta leegyszerűsödő világunkban, ám de nem minálunk, ahol
a király egy volt közülünk, ugyanúgy tagja megszemélyesített
országunknak mint minden más magyar ember, csakhogy ő a
fej szerepében szolgálta eme szellemi koronánkat, egységünk
testét, akik mi vagyunk, akik életünk számára fontos döntések
közösségében teremtünk meg jövőt ezután is, mint ősidőkben.
Kommentare