Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 968.

968.

Lassan olyan lesz a magyar őstörténet, mint a születés és halál

kérdése, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és világnézet-függő

választ kap, mert minden csupán vélekedés ezen a földön, ami

emberi, még a tárgyak is jók valamire, és jók, ameddig jók, de

ha már nem, akkor se dobjuk el őket, hiszen a véleményünket

nem akarjuk kidobni, hogy mire jók, mire születtek, milyen

teljesítményt, eredményt fűzhetünk hozzájuk, emlékezünk rá,

hogyan használtuk őket, a szénásszekértől a vajköpülőig, és

a vélelmeinkre is emlékszünk, hogy sokáig azt hittem, tényleg

megáll a kés a levegőben, ahogy anyám mondta, olyan sűrű

a sötét kint az udvaron, megbecsülendő bent a lámpafény, és

azt éjszaka lecsavarták kislángra, mikor újszülött volt a házban,

vagy beteg, akihez többször fel kellett kelni, és újabban ez lett

a kisvillany, amit ugye égve hagysz, anya? – véleményformáló

mesélős esték, mikor vendég vitte a prímet, vagy a legöregebb,

a legtapasztaltabb, aki volt a fronton, s visszajött a háborúból,

a világháborúból, amiből kettőről szólt a beszámoló egy estén,

és senki se hitte, hogy azok után lesz, aki harmadikat is akar,

s nem merték volna annyi borzalom után azt gondolni, hogy

mindkettőt mesterségesen robbantották ki, nyereségvágyból,

minek égbekiáltó bűnére máig nem tanácsos rámutatni, nohát

ilyen szellemű környezetbe kell belehelyezni őstörténetünket,

hogy lehet-e csak kizárólagosan miénk, és hihető-e egyáltalán,

hogy történelmünk emléke nem érdek-vezérelt közlések eredője.

Nem lehetetlen azonban itt sem elválasztani a búzától az ocsút,

amint történt a szelelés régen rostával vagy csigával, az üres,

értéktelen elszáll a semmibe, s csak a mag érkezik alulra, az

érték a tudat mélyén megmarad, a tiszta élet megy malomba

őrlésre, az égi malom örökkévalóságába, de a maghéj még

ott is leválasztva, s korpaként ment a moslékba disznók elé,

s lett különböző a finom- és a rétesliszt, meg a dara, többféle

ételkészítés számára, és ugyanúgy az emberek is különbözők,

de minden igaz ember megtalálta feladatát a múltban s végzi

a jelenben, ami ma azt jelenti, hogy értékrendi fordulatra van

szükség, a múlt felé nézve észre kell vennünk, hogy az eddig

uralkodó vélekedést ellenkezőjére kell fordítanunk, belátván,

hogy a történelmi súlya nem ama főszereplőknek a nagyobb,

akik a hódításban és annak során a rombolásban vettek részt,

vezényelték vagy végrehajtották azt, hanem akik az építésben

jeleskedtek, az élelemtermelésben, kézművesség gyakorlással

alkottak korszakukban időtállót, szerényen, csak családjuk és

nemzetük számára tevékenykedtek, de ha kellett, védekezésre

rendezkedtek be, itt, a Kárpát-medencében, s valójában sosem

mentek olyan hódító kalandozásra, mint ahogy krónikáinkból

el kellene fogadnunk, ami örök vádként szerepel felénk, mint

hazánk fegyveres megszerzése is, ezért tehát valamikor sokkal

később zúdíthatták a nyakunkba, azok a valódi hódítók, akik

nem fogták vissza magukat irtózatos bűnöket elkövetni egész

emberi közösségek ellen, hogy övék legyen a pálma, mi délen

honos, amit maguknak követelnek máig, s teszik saját fejükre

a koronát, mint a francia és az osztrák császár, akiknek sosem

megy le majd a Nap a birodalmukban, azt hiszik, de jó nagyot

tévednek, mert megtéveszteni nem lehet az egész emberiséget

az egy akol és egy pásztor hasonlattal, mert az nem evilágiként

lett kijelentve, azaz nem anyagi, hanem szellemi vonatkozása

adja lényegét, éppen ama fogalmi összemosás elleni fellépést

követelve, ahol a szenvedő felet nem látjuk megkülönböztetni

a szenvedést okozótól, mintha egyszerre lennénk üldözöttek is

és saját üldözőink, nehogy a mi védekezésünk olyan hatékony

legyen, mint az ő támadásuk, pedig a találmányokat mi adjuk

fegyverek alakjához, és hogy ne ellenünk fordítsák, annak is ki

fogjuk találni az ellenszerét előbb-utóbb, de ahhoz sokkal jobb

múlt-ismeret szükséges, hiszen még manapság is az a vélemény

terjed szerte, hogy istent játszó királyok dicsőséges uralkodása

minta leegyszerűsödő világunkban, ám de nem minálunk, ahol

a király egy volt közülünk, ugyanúgy tagja megszemélyesített

országunknak mint minden más magyar ember, csakhogy ő a

fej szerepében szolgálta eme szellemi koronánkat, egységünk

testét, akik mi vagyunk, akik életünk számára fontos döntések

közösségében teremtünk meg jövőt ezután is, mint ősidőkben.