Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 971.

971.

A végtelenség felfoghatatlanságáról keveset beszélünk, mert...

mert a képtelenség, kép nélküliség a beszéd tárgyáról akadályt

jelent egyáltalán annak megragadásában, hogy miről van szó,

így még az sem lehet jó megoldás, ha az állítólagos ellentétéhez

viszonyítva határozzuk meg, ami a végesség, mert ezt ugyan jól

meg tudjuk állapítani az egyes dolgokról, legyenek azok tárgyak,

folyamatok vagy képességek, de már itt is hiba csúszhat a mi

számításunkba, felfogásunkba, hiszen minden végeshez tudunk

további végeseket csatolni, fűzni, kapcsolódást képzelni, vagy

ahogy mondják, nincs az a nagy szám, amihez ne tudnánk hozzá

adni még egyet, vagy ugyanannyit, mint ő, és így tovább, vagy

ha leülünk a világ szélére és belelógatjuk a lábunkat a semmibe,

az is meg fogja hosszabbítani a világ végét, és ha ott valakit

az ölünkbe veszünk, az ő lába még tovább ér, aki szintén tudna

ölbe venni még valakit, s így állítólag végtelenül haladhatunk,

ami tehát valójában a végnélküliséget tőlünk teszi lehetővé, akik

igencsak végesek vagyunk, igaz, ezt is csak onnan tudjuk, hogy

az emberek halandók és mi emberek vagyunk, tehát itt máris

áttérünk a jellemzésben az embertől függő mivolt figyelembe

vételére, és az iménti rossz végtelen-felfogásnál is ez a helyzet,

ahol a rosszat az okozza, hogy nem a végtelenségről van benne

szó, hanem a véges vég nélküli kiterjesztéséről, amiről viszont

tudjuk, hogy így nem kiterjeszthető, mert mindennek van saját

élet- vagy létezési pályája, pálya ideje, szinte semmi olyannal

nem találkozunk az életben, ami ne mutatna ilyen -tól -ig képet,

ne született volna és ne lenne halála, de a világmindenség nem

ilyen, vethető ellen, viszont ott is kimutatta a tudomány, hogy

ilyesmit mutat, mert lett valami kezdetből, ami egyes vallások

szerint a semmi, s ekkor teremtő kell a létrehozásához, de ama

tudósok el tudják azt is képzelni, hogy abból a nem-semmiből

önmagától keletkezett, leginkább robbanásszerűen, de akkor

világos, hogy mégsem oldódott meg a végtelenség ügye, hisz’

a kezdet előtti nincs megmagyarázva, igaz a képzeletbe már

belefér ugyanannak az ellenkezője, mint ami most van, tehát

most a kezdettől haladunk kifelé, tágulva, és a kezdet előtt a

kezdet felé haladtak befelé, szűkülve, s mindez mintha csak

a homokórát utánozná, jobban mondva egy egymásba fűzött

homokóra sort, azaz itt is visszaköszön az ellentétesség, ami,

mivel végesről van szó és végtelenről a vizsgálatban, hamis

eredményhez vezet, minthogy végsősoron két végest hasonlít

össze, ellenkező eredményű, de azonos irányú mozgással, és

e végeseket szaporítja, teszi egymás mellé avagy egymás után

vég nélkül, de ez az ellenkező eredményességű mozgás felveti

az izgalmas s válaszolhatatlanságot is magában foglaló kérdést,

hogy egyrészt meddig haladhat így tovább e folyamat és mitől,

másrészt mi az a keret, talán időkeret, amiben halad egy régi

kezdettől egy új vég felé, ami szintén új kezdetet hoz majd el,

és így tovább a végtelenig tehát, de itt újra visszatérünk a rossz

végtelenhez, hiszen végeseket sorakoztatunk újra egymás mellé,

mint imént, csak most éppen világmindenségnek nevezzük őket,

viszont újra csak azt látjuk, hogy e felvetett mindenség-sorozat

nem a valóság, hanem a mi szellemi teljesítményünk, teremtés

az elmélet mezején, a lehető legátfogóbb szemléletű kezeléssel

nyúlva a kimondhatatlanhoz, olyan nézetrendszer-burkot vonva

a világ köré, fészket, otthont, amely ugyancsak kiterjedhet létező

világbefolyásolást nyújtó istenségnek, időnek, vagy világerőnek

nevezettre, ilyen módon őneki vagy annak nyakába helyezve a

végtelenség tényét, mikéntjének hordozását, hatásának forrását,

nemcsak miránk, de a létre magára, amely szintre már nincsenek

szavak, de így megszabadulunk a végtelen kérdéskörtől, hiszen

ha véges létezés ellentétét nem is találtuk meg, de ellentmondást

szítva gondolkodásunkban, tételezzük tapasztalaton túli reményét,

mert ha a végtelent nem tudjuk megragadni végességünk miatt, az

bizonyítja számunkra nemcsak a végtelenség létét, hanem annak a

végtelenségét is, de amiben a határaink a végesség látszatát keltik.