Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 971.
971.A végtelenség felfoghatatlanságáról keveset beszélünk, mert...
mert a képtelenség, kép nélküliség a beszéd tárgyáról akadályt
jelent egyáltalán annak megragadásában, hogy miről van szó,
így még az sem lehet jó megoldás, ha az állítólagos ellentétéhez
viszonyítva határozzuk meg, ami a végesség, mert ezt ugyan jól
meg tudjuk állapítani az egyes dolgokról, legyenek azok tárgyak,
folyamatok vagy képességek, de már itt is hiba csúszhat a mi
számításunkba, felfogásunkba, hiszen minden végeshez tudunk
további végeseket csatolni, fűzni, kapcsolódást képzelni, vagy
ahogy mondják, nincs az a nagy szám, amihez ne tudnánk hozzá
adni még egyet, vagy ugyanannyit, mint ő, és így tovább, vagy
ha leülünk a világ szélére és belelógatjuk a lábunkat a semmibe,
az is meg fogja hosszabbítani a világ végét, és ha ott valakit
az ölünkbe veszünk, az ő lába még tovább ér, aki szintén tudna
ölbe venni még valakit, s így állítólag végtelenül haladhatunk,
ami tehát valójában a végnélküliséget tőlünk teszi lehetővé, akik
igencsak végesek vagyunk, igaz, ezt is csak onnan tudjuk, hogy
az emberek halandók és mi emberek vagyunk, tehát itt máris
áttérünk a jellemzésben az embertől függő mivolt figyelembe
vételére, és az iménti rossz végtelen-felfogásnál is ez a helyzet,
ahol a rosszat az okozza, hogy nem a végtelenségről van benne
szó, hanem a véges vég nélküli kiterjesztéséről, amiről viszont
tudjuk, hogy így nem kiterjeszthető, mert mindennek van saját
élet- vagy létezési pályája, pálya ideje, szinte semmi olyannal
nem találkozunk az életben, ami ne mutatna ilyen -tól -ig képet,
ne született volna és ne lenne halála, de a világmindenség nem
ilyen, vethető ellen, viszont ott is kimutatta a tudomány, hogy
ilyesmit mutat, mert lett valami kezdetből, ami egyes vallások
szerint a semmi, s ekkor teremtő kell a létrehozásához, de ama
tudósok el tudják azt is képzelni, hogy abból a nem-semmiből
önmagától keletkezett, leginkább robbanásszerűen, de akkor
világos, hogy mégsem oldódott meg a végtelenség ügye, hisz’
a kezdet előtti nincs megmagyarázva, igaz a képzeletbe már
belefér ugyanannak az ellenkezője, mint ami most van, tehát
most a kezdettől haladunk kifelé, tágulva, és a kezdet előtt a
kezdet felé haladtak befelé, szűkülve, s mindez mintha csak
a homokórát utánozná, jobban mondva egy egymásba fűzött
homokóra sort, azaz itt is visszaköszön az ellentétesség, ami,
mivel végesről van szó és végtelenről a vizsgálatban, hamis
eredményhez vezet, minthogy végsősoron két végest hasonlít
össze, ellenkező eredményű, de azonos irányú mozgással, és
e végeseket szaporítja, teszi egymás mellé avagy egymás után
vég nélkül, de ez az ellenkező eredményességű mozgás felveti
az izgalmas s válaszolhatatlanságot is magában foglaló kérdést,
hogy egyrészt meddig haladhat így tovább e folyamat és mitől,
másrészt mi az a keret, talán időkeret, amiben halad egy régi
kezdettől egy új vég felé, ami szintén új kezdetet hoz majd el,
és így tovább a végtelenig tehát, de itt újra visszatérünk a rossz
végtelenhez, hiszen végeseket sorakoztatunk újra egymás mellé,
mint imént, csak most éppen világmindenségnek nevezzük őket,
viszont újra csak azt látjuk, hogy e felvetett mindenség-sorozat
nem a valóság, hanem a mi szellemi teljesítményünk, teremtés
az elmélet mezején, a lehető legátfogóbb szemléletű kezeléssel
nyúlva a kimondhatatlanhoz, olyan nézetrendszer-burkot vonva
a világ köré, fészket, otthont, amely ugyancsak kiterjedhet létező
világbefolyásolást nyújtó istenségnek, időnek, vagy világerőnek
nevezettre, ilyen módon őneki vagy annak nyakába helyezve a
végtelenség tényét, mikéntjének hordozását, hatásának forrását,
nemcsak miránk, de a létre magára, amely szintre már nincsenek
szavak, de így megszabadulunk a végtelen kérdéskörtől, hiszen
ha véges létezés ellentétét nem is találtuk meg, de ellentmondást
szítva gondolkodásunkban, tételezzük tapasztalaton túli reményét,
mert ha a végtelent nem tudjuk megragadni végességünk miatt, az
bizonyítja számunkra nemcsak a végtelenség létét, hanem annak a
végtelenségét is, de amiben a határaink a végesség látszatát keltik.
