Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 974.

974.

Szerecsenmosdatáshoz fogtak nálunk sokan, mintha ezen

múlna a dicső magyar múlt, mert harciasság emlékeit csak

így tudják magyarázni, ami lehet igen veszélyes irány, hisz’

bár a kis és nagy szomszédság ezzel győzött rajtunk, nem is

egyszer s nemrég is, attól még a régmúlt máson alapozódott.

Hogy min, arra a magyarázat könnyű, hiszen máig se tudunk

más alapot felmutatni, a mérsékelt égövön a megélhetésért

igen sokat kell tenni, és koránt sem rombolni semmit, hanem

meglévőre ráépíteni, s ezt főleg a tudás terén kell tenni, hogy

a már megismert ne menjen veszendőbe, s legyen sok új is.

Új tudás volt lakás, ruházat találmányai mellett, s fontosabb,

az élelemfajták lehetőségeinek egyre szélesebb természeti

területekről beszerzése, feldolgozása: átvészelhessük a telet,

és a sok-sok testi érzés szintjén jelentkező igény kielégítése,

egészséghiányok pótlására a fűben-fában orvosság elérése.

Gondoljunk bele ősi közösségek életébe, hogy erőszaknak ott

nem lehetett semmi eredménye, ezért nem is volt őközöttük,

akik itt éltek előttünk mindig, viszont a máshonnan idejöttek

később nem befogadást reméltek, hanem hódításra vetemedtek,

hogy uralkodni tudjanak, ők nyúltak gyilokhoz, felégetéshez.

Mert a mindennapi tevékenység kitöltötte életüket, volt mit

tenniük egész évben, erről szólna a Szent Korona Ének, mit

még ma sem éneklünk, mert még szívbe, észbe rejtve maradt,

csak keresgéljük szentjei névünnepe sarokpontokat jelölését,

figyelmeztetését a legfontosabb teendőink megtétele idejére.

S az átlagmagyar, a földműves népsokaság életébe is be kell

már igazán tekintenünk, hogyan teltek a világos órák, milyen

szerszámok és megfontolások használata jellemezte őket, hogy

nevelték fel a gyermekeiket, milyen következetességgel éltek

egymás felé, s természethasználatban, hosszú táv beszámítva.

Mit vehettek figyelembe mindabból, ami korszakukban szembe

jött velük mint adottság, alakítandó, megváltoztatandó táj, föld

növény s állat, mert annak eredménye máig érvényes, használt,

ama kultúrnövényeket, háziasított állatokat éltetjük, élvezzük,

s bár kísérletezünk, megváltoztatásuk csak tragikus véget mutat.

A tanítási eljárásuk is minta lehetne, ha azt már felfedeztük,

feltártuk volna, de ahhoz túl kellene lépni a múlt lenézésén,

ami jelen nagyságunk szemfényvesztéséből fakad, s a valós

folyamatok helyére égbeemelt jeleneteket nyom, azaz erőltet,

mintha aztán a földön is azt kellene követni, ami ott fénylik.

Pedig aki józanul nézi az eget, nem onnan hoz le ide semmit,

hanem innen oda lövi fel képzeletét, összeköt csillagpontokat,

és költ hozzá olyan mesét, mely a földi élet lényegét ragadja meg,

mai szóval élve: a művészi világelsajátítás teljességét adja, amint

aztán az utókor használja is bőven ilyen színházi, szellemi célra.

De nekünk inkább a régi fejekben lévőkre kellene irányítanunk a

tájékozódást, az azokban született gondolatokat idézzük fel hűen,

mily megfigyeléseket, tapasztalatokat s tanulságokat örökíthettek

át az újabb nemzedékeknek azzal, hogy ők maguk is elkötelezett

szentségként tekintettek rá, ha van miből erre következtetnünk.

Van, mert mindezt a rengeteg értéket azonos életmód folytatása

tette örökké, megkívánta követését, bár sok elveszett belőle, mikor

a leigázók megjelentek és eltorzítva kemény befolyásuk növelésére

használták, s a végsőkig megfosztották a tudástól népünket, kiknek

még neve is tudós volt, hogy már megszűrt módon adagolják nekik.

Ezért le kell szállni a magas lóról, mert megtévesztésünk végére

járva a részrehajló tudást teljesre cserélhetjük, nemcsak mindenki

számára elérhetővé a kiváltságosokon kívül, hanem minden téren

úgy előre lépve, hogy sehol se okozzunk hátrányt, amint az réges

régen volt a módi, mert csak jót akartak, rosszat képtelenek voltak.