Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 991.

991.

Az időisten olyan, mint az esőisten:

időtlen nincs világ, eső nélkül élet,

nemhogy beavatkozik, de ő a lényeg,

megnyilvánulásából lesz újra minden.

Az is mondják róla, rajta van mint bélyeg

a létezőkön és a pillanatokon,

mi magunk sem állunk másból, igaz rokon

vagyunk vele, bár tudásunk még eltéved.

Egy-egy kimagasló személyünk oly fokon

érti azonban a rejtett természetet,

megnyílnak számára ugorható terek,

s így áthaladhat különböző korokon.

Adódnak számára régi tudás jelek,

mi áthidalhatna megértés-akadályt,

ezért kinevet buta embert mint szamárt,

akikért nem fújnak földöntúli szelek.

Azaz ő próféta, nem szenved már magányt,

fejlett lényektől tanul, velük társalog,

náluk bolygóközi utazáson gyalog,

nekünk meg felold megfejthetetlen talányt.

De ahhoz hinnünk kellene benne vakon,

mert nem tudomány ez, hanem inkább vallás,

de nincs benne hagyományoshoz áthallás,

ám a vállunkra még nagyobb terhet pakol.

Így nem véletlen lett bölcselőkben tartás

ellenállni semmit mondás kísértésnek,

bírálni, ha hazugságot kőbe vésnek,

vagy hogy felsőbbrendűvé felken szertartás.

Korlátaink közt legnagyobb az időé,

ezért nemzedékeink együttműködve:

boldogságunk gyógyír tudatlanság-ködre,

míg a feladat lesz férfié és nőé.