Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 992.

992.
Ma egyéni elhomályosít közöst, nem arra tekintünk hálával,
amit a többi embertől kapunk, hanem Istennek köszönjük
adottságainkat, vagy az ő szűkmarkúságával indokoljuk a
hiányosságainkat, meg a magunk erőfeszítéseit is előtérbe
állítjuk, hamis képet alakítva valóságról, életünk tartalmáról.
Mert nem véletlenül régebben a szomszédságon csüngtünk
pletyka szinten kapva a híreket, s ma már otthon emésztjük
a világeseményeket, mert kifelé nyitottak vagyunk, befelé
zártak, másokkal megosztott világ az életterünk, nem saját
levünkben fövés, fürdés, örömkönnyeket se tükörben látunk.
Próbálkozunk az önzés elsajátítással, de nem megy igazán,
a zsigereinkben van az odaadás, hiszen „jobb ízű a falat, ha
mindnyájan esznek”, s ugye, milyen jót főztem, sütöttem? –
kívülről való az elismerés; öndicséret, önérzet csak akkor
helyénvaló, szükséges, ha kisebbségi sorsot erőltetnek ránk.
Még méltatlanra is szoktuk pazarolni kedvességünket, aki
aztán elárul bennünket, de ezt is kibírja lelkesedésünk a
másik ember iránt, legfeljebb jól megjegyezzük a példát,
s nem megyünk többet közel a szúrós, tüskés bokrot idéző
emberekhez, megérzés mindig működik, hallgassunk hát rá.
De hol van a hiba, ha természetünk egyértelműen közösségi,
honnan van a gyűlölet egyes csoportok felől, még ha tagjaik
egyenként semmi gondot nem okoznak, jól elvagyunk velük,
mert az ellenszenvet elhesegetjük, eltitkoljuk magunk elől,
felszínen a világ amúgy is legalább semlegességet követel.
De újabban azonban közömbös se maradhatsz, ki kell állni
a rossznak ítélttel szemben, megvallani elkötelezettségünket
a jónak mondott mellett, sőt tevőlegesen is megmutatni, mi
milyen őszintén gondoljuk a dolgot, kételkedni nem lehet a
mutatott magatartásunkban, mélyen belevonódunk a körbe.
Ám itt gyanút is kellene élesíteni magunkban, észrevéve,
hogy mindez nem a mi meggyőződésünkből fakad, hanem
a meggyőzésünkre irányul, de úgy, hogy nincs alkalmunk
a megvitatásra, elemeire bontva a szempontokat egyenként
mérlegre tegyük, hanem általánossági elvi erő nyomul ránk.
Vagyis ez a dolog sokkal mélyebbről tör fel, mint a vulkán, s
amikor már pernyéje köhögtet, lávája megperzsel bennünket,
az attól van, azt érezzük, kétségbe vonták egyéniségünket, sőt
személyi létünket, mintha már saját véleményünk se lehetne,
felismerés robban ki belőlünk, észhez kell térnünk, okosodva.
S ha bebizonyosodtak a korábbi langyos hozzáállás veszélyei,
éber ellenállásunk határozottan, keményen lehet eredményes,
felrázóan, lelki békénket feldúlva, vagy beáldozva valósul meg
a minket ért ellenséges befolyásolás leleplezése, káros, romboló
hatásának kiiktatása, álbarátok, áljótevők örökre visszautasítása.
Mert minderre a magyarázat igen egyszerű képlet, ilyen esetben
„a másik ember” érdekébe, sőt „bőrébe” olyanok bújnak, akiknek
nem segítségnyújtás a szándékuk, hanem úgy tévesztenek meg
bennünket sokáig, hogy a köz javának szolgálatát hangoztatják,
de általános érdekérvényesítés helyett a gazdagodásukat intézik.
Ám ezt bonyolultan teszik, ami eszmerendszerré terebélyesedve
telepszik tudatunkra, egyetemes értékeket közvetítve még mindig
maga mellé akar állítani minket, sőt kötelezőként megfogalmazva,
az értelmi lehengerlés mellé érzelmi zsarolást párosít, ne tudjunk
kibújni teljesítés terhe alól, – csak kijózanodva a hazug eszméből.
Comments